Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006

találatszám: 36 találat lapozás: 1-30 | 31-36

Névmutató: Ablonczy Balázs

1996. október 5.

Katona Szabó István, a Bolyai Egyetem Baráti Társaságának elnöke, a Nagy remények kora című kétkötetes krónika szerzője /munkájában az 1944 és 1948 között létező erdélyi demokráciának és a Bolyai Tudományegyetemnek állított emléket/ nyilatkozott abból az alkalomból, hogy Budapesten, az Idegennyelvű Könyvtárban megnyílik okt. 5-én Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai című kiállítás, azonkívül tudományos konferenciát szerveztek a Magyarok Világszövetsége székházában. A konferencián részt vett többek között Egyed Ákos történész, Balázs Sándor filozófus, Incze Miklós történész, Toró Tibor fizikus, Kerekes Jenő közgazdász. Régóta gyűjtötte az erdélyi iskolákkal kapcsolatos fényképeket, könyveket, mondta Katona Szabó István. A rendszerezésben együtt dolgozott Faragó József kolozsvári egyetemi tanárral és Incze Miklós történésszel. /Ablonczy Balázs: Kis remények kora. Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai. = Magyar Nemzet, okt. 5./

2005. november 15.

Ormos Mária történész, akadémikus 1982-től a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanár, 1984–1992 között az egyetem rektora. Jelenleg professzor emerita, a XIX–XX. századi történelmi doktorképző program vezetője. November 11-én Kolozsváron a történésztanácskozáson Gondolatok az ötvenes évekről Keleten és Nyugaton címmel tartott előadást. A királyi Románia sem biztosította a jogokat a nemzettöredéknek, az erdélyi magyaroknak. Ugyanakkor a két világháború között az erdélyi magyarok több és erősebb központot tudtak működtetni a saját kultúrájuk fenntartására, mint később a bolsevik diktatúra lehetővé tett. Az 1940-1944 közötti magyar uralom Észak-Erdélyben román részről gyűlölethullámot kelt, ami azután bosszúállásokhoz vezetett. Ormos Mária veszélyes fordulatnak tartja 1956-ot. Rengeteg magyart letartóztattak, hogy a környezetet megrémítsék. Azután mind több besúgót szerveztek be. A Ceausescu-rendszerben elkezdték a rendszeres telepítési politikát. Mindenütt, ahol összefüggő magyar települési rendszer mutatható ki, nagy építkezésekkel, beruházásokkal románokat telepítettek. Ormos szerint egyetlen megoldási lehetőség az Európai Unió. Az EU-t nem úgy működik, hogy ott minden automatikusan megoldódik. Tibori Szabó Zoltán, a lap munkatársa szerint ha mindkét fél őszintén szembenézne előbb a saját bűneivel, könnyebb lenne ezeknek a dolgoknak feldolgozása. Szerinte a magyar történetírásban nem azt látható, hogy igyekezne a múltat őszintén feldolgozni, de a mai román történetírásban sem. Ormos válasza szerint elindult valami. Ablonczy Balázsnak a Teleki Pálról írt könyve erről elég sok mindent tartalmaz. A holokauszt feldolgozása is lázasan folyik. Ormos szerint a magyar hibák valahol a XIX. század derekán kezdődtek. Wesselényi Miklós már figyelmeztetett. Arra a kérdésre, hogy hol tart a magyar–román történészi párbeszéd, Ormos leszögezte, attól tart, hogy sehol. Mindenki fél az ütközéstől. /Tibori Szabó Zoltán: Semmi sem ott kezdődik, ahol kezdődni látszik. Beszélgetés Ormos Mária akadémikussal. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./

2006. november 24.

Örvendetes, hogy az embereket érdekli, foglalkoztatja Trianon kérdése, és azzal sincs semmi baj, hogy léteznek legendák körülötte. Semmiképp sem vezet jó irányba viszont, ha történelmi magyarázat épül rájuk – mondta dr. Ablonczy Balázs történész, a budapesti Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa. A kutató A történelmi emlékezet furcsaságai címmel tartott előadást november 22-én Kolozsváron, a Jakabffy Elemér Alapítvány székhelyén. Az Ablonczy által írt Trianon-legendák című tanulmány a 2002-ben, Romsics Ignác Mítoszok, legendák, tévhitek a XX. századi magyar történelemről című kötetben jelent meg. A történész szerint Trianon súlyos nemzeti csapásnak minősíthető, amely kihat a mai társadalomra, és nagyban meghatározza azt. A Glatz Ferenc szerkesztésében és vezetésével, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai által készített Magyarok krónikája című lexikon jó példa erre a tévedésekre. A kiadvány a trianoni szerződés aláírásának helyeként a Kis- és Nagy Trianon közötti folyosót nevezi meg, annak ellenére, hogy a két épület távol esik egymástól, folyosó pedig nem létezik. Hibásak azok a megállapítások is, amelyek szerint a Kis Trianon adott otthont az eseménynek, valójában a Nagy Trianon folyosója, amely a XIV. Lajos által építtetett kastély két szárnyát köti össze. Apponyi Alberttel kapcsolatban született a másik legendárium: kiváló szónoklatával hívta fel magára a figyelmet. A legendárium szerint Apponyi 1920. január 16-án három nyelven (franciául, angolul, olaszul) elmondott beszédében „vette védelmében” Magyarországot. Apponyi beszéde valójában franciául hangzott el, angolul csupán az egyes fejezeteket foglalta össze röviden, olaszul pedig a végén szólt néhány mondatot. Az idős miniszter tevékenysége és beszéde Ablonczy szerint is bámulatos, Apponyi elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy már életében tereket és utcákat neveztek el róla. Egy másik legenda szerint Georges Clemenceau miniszterelnök magyar menye, Mihnai Ida iránt érzett gyűlölete testesült meg tulajdonképpen a trianoni döntésekben. Habár Clemenceau felelőssége és elfogultsága vitathatatlan a békeszerződés megalkotásában – a fiatalok válása egyáltalán nem befolyásolta a miniszter politikai döntéseit. Franciaország vélt vagy valós érdekei szerint cselekedett. /Ferencz Zsolt: Trianon-legendák. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./

2007. február 24.

Mi sem áll távolabb tőlem, mint az, hogy beleszóljak két, különben általam minden feltétel nélkül tisztelt írótársam polémiájába – írta a megrágalmazott Pomogáts Béla. Fejtő Ferenc ugyanis Válasz Bodor Pál barátomnak című írásában (február 20.) „erős szavakkal minősíti annak az Illyés Közalapítványnak (és mellette az Új Kézfogás Alapítványnak) a tevékenységét, amelynek négy esztendeje kuratóriumi elnöke vagyok. ” Fejtő azt írta, információt kapott „a magyar közalapítványok financiális visszaéléseiről, különösen az Illyés és az Új Kézfogás közalapítványt illetően.” Pomogáts leszögezte: „Az Illyés Közalapítvány utóbbi négy esztendejének gazdálkodását a napokban vizsgálta át egy független ellenőrző intézmény, és néhány apróbb (technikai jellegű) szabálytalanságtól eltekintve semmi szóvá tenni valót nem talált. ” Pomogáts mentegetni próbálta Bodor Pált, arra viszont nem tért ki, hogy Fejtő szerint nincs helye a magyarságkutatásnak. /Pomogáts Béla: Fejtő Ferenc bátyámnak. – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24./ A Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának volt munkatársai /Ablonczy Balázs, Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, Czoch Gábor, Erdősi Péter, Fedinec Csilla, Gyurgyík László, Kántor Zoltán, Kovács Éva, Lagzi Gábor, Papp Z. Attila és Sebők László/ közös levelükben szintén visszautasították Fejtő Ferenc írását, aki Szálasi Ferenc működésével állította párhuzamba a Teleki László Intézet húszéves történetét. „A vádak képtelenségéről bárki meggyőződhet a 2006 végén megszüntetett intézetünk honlapján található információk, az ott feltüntetett kiadványaink alapján, amely 2007. február 20-án még elérhető volt a www.telekiintezet.hu címen”. „Annak sugalmazása, hogy a Teleki László Intézetben (és annak jogelődjében, az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjában) bármiféle kirekesztő szellemiség jegyében folytak volna kutatások, nemcsak valótlan állítás, hanem tudatos negligálása egy kutatói közösség becsületének. E közösség tagjai eltérő világnézetük ellenére példásan tudtak együtt dolgozni – egészen addig, amíg szakmai indokok nélkül és megalázó körülmények között szélnek nem eresztették őket. Fejtő Ferenc tudományos tevékenységünket ért vádjait és szakmai becsületünket sértő állításait a lehető leghatározottabban visszautasítjuk, és elvárjuk, hogy ezeket nyilvánosan vonja vissza. ” /A tények védelmében – Olvasói levelek. = Népszabadság, 2007. február 24. Előzmény: Bodor Pál (Diurnus): A baloldal nemzeti balfogásai. = Népszabadság, febr. 15./; Fejtő Ferenc: Válasz Bodor Pál barátomnak. = Népszabadság, febr. 20./

2009. április 16.

A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./

2010. május 20.

Ilyenek a magyarok az országhatáron túl
Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke, 2006 áprilisában a határon túli magyarság helyzetét összefoglaló, problémafeltáró konferencia-sorozatot indított útjára, melynek célja a helyzetértékelés mellett a megoldáskeresés, ezáltal a jövő nemzetpolitikájának előrevitele. A konferenciák eredményét pedig tanulmánykötetben foglalták írásba. Az előadások a realitás talaján állva, szakmai alapon, az érzelmi hozzáállást félre téve tesznek kísérletet a problémák megközelítésére.
Problémák, mérleg, jövőkép
A nyitótanulmány Ablonczy Balázs és Bárdi Nándor tollából származik. Ebben megfogalmazzák a kisebbségi magyarságot érintő problémaköröket, áttekintik az eddig folytatott politikát Magyarország, a szomszédos országok, a nemzetközi szereplők, valamint a magyar kisebbség részéről, illetve a dolgozat kiemelten fontos elemeként egy lehetséges jövőképet vázolnak. Első lépésként a trianoni sérelmi gondolaton kell túllépni, hogy a szomszédos országokban uralkodó „magyar birodalmi” tudatot eloszlassuk. Ezentúl a nemzetépítés tekintetében az etnikai kizárólagosságot fel kell, hogy váltsa a társadalomban ható kulturális integrálódás, önszerveződés.
A magyarság társadalomföldrajzi adottságaiból fakadóan a többközpontú magyarság intézményesítése elvárás lehet, melyhez szükséges a szomszéd országokkal való viszony javítása. Erre a szerzőpáros az eddig még nem megfelelően kihasznált kommunikációs tereket javasolja, mint például az internet, valamint a nem állami médiák. Ezzel közvetlen kapcsolatban áll, hogy a reintegrációs, nemzetegyesítő retorikának a helyét átvegye a határtalanítás politikája. Mindezen célkitűzések viszont csak akkor valósíthatóak meg, ha egy viszonylagos konszenzust sikerül kialakítani a magyarországi pártok között néhány alapkérdésben. „Az út hosszú lesz, de el kell indulni rajta” – zárják tanulmányukat.
Kulturális közösség
Bakk Miklós és Öllös László tanulmánya Magyarország és a határon túli magyarok viszonyrendszerét, kulturális közösségét, valamint a kisebbségi magyarság fennmaradásának politikai, intézményi és kulturális hátterét vizsgálja. A tanulmány alaptézisének tekinti, hogy a magyar kisebbségek kulturális fennmaradásának feltétele a politikai érdekérvényesítés intézményesítése. Számba veszi a kisebbségi törekvéseket, melyek végső célja a minél szélesebb körű autonómia elérése. A magyar nemzetépítés fő feladata pedig ezen törekvések támogatása politikai, gazdasági és kulturális szinten egyaránt.
Képek a közös történelmi emlékezetről.
A magyarkérdés súlya eltérő az egyes államokban. Az egyik fő probléma, hogy a magyaroktól való fenyegetettség képzete uralkodik sok szomszédban, mely alapvetően hamis, köszönhetően annak, hogy Közép-Európa határai stabilak. Emellett kiemelendően fontos a közös EU illetve NATO tagság, mely alapjaiban cáfolja Magyarország agressziójának gondolatát. A probléma abban áll, hogy a magyar fenyegetés most már belpolitikai célokra használt propaganda. Ilyen körülmények között a nemzetközi intézmények sem tudnak hatékony kényszerítő erőként fellépni az elkövetett jogsértések esetén.
A magyarság feladata tehát (mind a magyarországi, mind a határon túl élő közösségek esetén), hogy az a meggyőződés terjedjen el a politikai döntéshozók körében: a fennálló állapot rossz nemcsak a kisebbségi, hanem a többségi nemzet számára is. A probléma kezelésére ez a szerzőpáros is megemlíti a média, s a kommunikáció kitágult lehetőségeit, melyet az állam nem képes ellenőrizni. Illetve fontos lépésnek tartják, hogy a magyarságnak közvetlenül, a szomszéd nemzetek nyelvén kellene kezdenie a dialógust az őket érintő aktuális kérdésekben, mely sokat segíthetne a magyarokról alkotott értékrend megváltoztatásában. Csak ezek után lehetnek sikeresek a kisebbségben élő magyar közösségek törekvései. A szerzők ezeket a tanulmány záró fejezetében veszik sorra.
Demográfiai folyamatok
A kötet harmadik tanulmányában Gyurgyík László, Horváth István és Kiss Tamás a magyar kisebbségek demográfiai változásait vizsgálja. Az elemzés fókuszában Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, valamint a Vajdaság áll, hiszen Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban a magyar népesség aránya összehasonlíthatatlanul alacsonyabb. A demográfiai változásokat távlatokba tekintve, folyamatként kell kezelni, ezért a mai jelenségek megértéséhez szükség van az elmúlt évtizedek történetének ismertetésére is. A határon túli magyarság számaránya az első világháború után növekedett, s a növekedés minden országban folyamatos volt, leszámítva a második világháborús visszaesést. Változás a Vajdaságban a ’60-as, Erdélyben és Kárpátalján a ’70-es, Szlovákiában pedig a 90’-es években történt, amikor is csökkenésnek indult a magyarság száma. A természetes szaporulat visszaesése mellett a népességcsökkenéshez nagyban hozzájárultak a migrációs folyamatok is. Szlovákiában kevésbé, Vajdaságban, valamint Erdélyben erőteljesebben (az Erdélyből való elvándorlás százezres méreteket öltött).
A lakosságszám csökkenése mellett, illetve ezzel párhuzamosan súlyos problémát jelent az etnikai reprodukció esélyének csökkenése. Minél nagyobb egy adott közösségen belül a szórványhelyzetben, illetve a vegyes házasságban élők aránya, annál inkább lecsökken az etnokulturális reprodukció, illetve annál nagyobbak az ezt érintő kockázatok. Ez a veszély a szlovákiai, valamint a vajdasági magyarságot fenyegeti jelentősebben, Erdélyben kisebb a kockázat, Kárpátalján pedig adatok hiányában nem vonhatóak le messzemenő következtetések.
kitekinto.hu
Erdély.ma

2010. június 4.

„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

2010. június 11.

Nemzetközi Trianon-konferencia
(MTI) – A trianoni szerződés 90. évfordulója alkalmából nemzetközi tudományos konferenciát tartanak június 10-én Párizsban, a francia szenátus épületében. Az eseményt a Párizsi Magyar Intézet Baráti Köre, a párizsi magyar nagykövetség és a szenátus francia-magyar interparlamentáris csoportja szervezi.
A tanácskozás – amelyen francia, brit, olasz, szlovák, szerb és román történészek mellett magyar részről Romsics Ignác és Ablonczy Balázs tart előadást – Gérard Larcher, a francia szenátus elnökének üzenetével nyílik meg.
A konferencia tudományos szervezője, Catherine Horel francia történész az MTI-nek elmondta: a múlt héten Budapesten – a Francia Intézet és a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében – megrendezett konferenciához hasonlóan a közönség számára is nyitott, szenvedélyektől mentes, tudományos tanácskozás várja az érdeklődőket: a szakterületük legjelentősebb történészei polémiákon és politikán felüli előadásokat fognak tartani.
A kollokvium fő célja a történész megfogalmazása szerint tudományos elemzését adni egy történelmi ténynek: Trianon ugyanis mára vitathatatlanul történelmi eseménnyé vált, amelyet lehetetlen és irracionális lenne visszacsinálni.
A nap első felében a korabeli nyugati nagyhatalmak álláspontján keresztül azt a folyamatot ismerheti meg a hallgatóság, amely elvezetett a trianoni döntésig. Szeretnénk, ha világossá válna, hogy nem egyedül Franciaország határozott, hanem a többi szövetséges is tevékenyen részt vett a végső döntésben – hangsúlyozta Horel. A francia, brit, amerikai és olasz véleményt elemző előadók között szólal fel Romsics Ignác, aki a trianoni szerződésnek a magyar politikai gondolkodásban betöltött szerepéről beszél majd.
A konferencia második részében az utódállamok: Románia, az egykori Jugoszlávia és Csehszlovákia álláspontját ismerhetik meg a hallgatók a trianoni szerződésről. A kollokviumot Ablonczy Balázs hozzászólása zárja, aki a magyar kisebbségek kilencven évvel ezelőtti megszületéséről tart előadást. Trianon előtt a kisebbségek ugyanis nem magyarok voltak, s a békeszerződés egyik jelentős következménye a magyar kisebbségek problémájának megjelenése az utódállamokban – mondta Horel.
Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 6.

Székelyföld a visszatérés után I. (1940–1944)
Teleki számára nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Magyarországhoz „visszatért” területek helyzetét elemző társadalomkutatók, statisztikusok, publicisták, agrárszakemberek egybehangzó véleménye volt, hogy Magyarország területe gazdaságilag elmaradott, társadalmi viszonyaiban fejletlen, hátrányos helyzetű országrésszel gyarapodott.
Az 1940-1944 közötti időszakban a magyar állam a visszatért területeken, így a Székelyföldön is, egy komplex modernizációs, gazdasági-társadalmi felzárkóztató politikát alkalmazott. A helyzet azonnali szemrevételezése után állami támogatásokat sürgető időszak következett. A közgondolkodásban egyetértés volt abban, hogy az új államkeretek közötti fejlődésbeli különbségek kiküszöbölésére a kormányzatnak kell elvégezni az „egybehangolás” és az újjáépítés munkáját. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája megerősítette, illetve eleve generálta is.
A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére [...] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt” – írja Ablonczy Balázs.
A reintegrációs törekvések fő kivitelezői a vármegyék törvényhatóságai voltak. A közigazgatási intézmények mellett azonban Erdélyben sajátos, a trianoni területen nem létező intézmények is részt vettek a fejlesztéspolitika megvalósításában. Ilyen volt az 1940. szeptember 14-én Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezésére alakult, Erdélyrészi Gazdasági Tanács, amely „legális adatgyűjtő, javaslattevő és tanácsadó szerv.”
Az EGT közvetítői hatáskörébe az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet és a kolozsvári „Szövetség” Gazdasági Hitelszövetkezetek Központja tartoztak. A Földművelésügyi Minisztérium 1941 júniusában Erdélyben létrehozta a FM Erdélyi Kirendeltségét. A minisztériumnak külön erdélyi költségvetése volt.
A nagy múltú Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület is megbízást kapott tevékenysége folytatására. Állami támogatással tovább folytatta tevékenységét az erdélyi szövetkezetek csúcsszervezete, a még 1920-ban alakult, Kolozsvárt székelő „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja. 1940. október 16-án a Hangya Szövetkezetek igazgatósági gyűlésén elhatározták, hogy „Marosvásárhely székhellyel szövetkezetet hoznak létre, amelynek cége lesz: az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Szövetsége, mint szövetkezet.” A gazdasági élet fellendítését segítendő, több új intézményt hoztak létre. 1943-ban, Marosvásárhely székhellyel alakult az Erdélyi Tejgazdasági és Tejértékesítő Szövetkezet, amely tejgyűjtő állomásokat, községi tejszövetkezeteket létesített. Az EMGE, a Futura, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete és a kolozsvári Szövetség létrehozta az Erdélyi Gazdák Magértékesítő Szövetkezetét, amely az ún. zárt erdélyi területen tevékenykedett (Háromszék, Csík Udvarhely, Maros-Torda, Szolnok-Doboka, Kolozs, Beszterce-Naszód, Szilágy vármegyék) A szociális támogatások területén a visszacsatolás után az első állami segélyszervezet az Erdélyi Szociális Szervezet volt, feladatkörét 1941 közepén az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (O.N.Cs.A) vette át. Az intézmény házakat építtetett és javíttatott, házi és kisipari támogatásokat folyósított a sokgyermekes családoknak, állatjuttatásokat (tehenek, lovak, sertések és kisállatok) bonyolított le. A házasulandóknak házassági kölcsönöket is nyújtott. A Nemzeti Önállósítási Alap kezdeti célkitűzése az értelmiségi munkanélküliek gazdasági önállósítása volt. A visszacsatolás után a szakképzett kereskedőket és iparosokat is támogatta.
A mezőgazdaság állami támogatása
A visszacsatoláskor a trianoni területen az állami gazdaságirányításnak már kialakult, sokrétű gyakorlata volt (főleg német és olasz példák nyomán). A kormányzat erdélyi mezőgazdaság fejlesztő programjában is érvényesítette ezt a tapasztalatot. A növénytermesztés színvonalának javítására kedvezményes vásárlással minőségi vetőmagakciókat szerveztek. Fontos szempont volt az ipari növények (rostlen, napraforgó, cukorrépa) és a Székelyföldön addig alig ismert, vagy kevéssé elterjedt takarmánynövények (lucerna, szarvaskerep, somkóró, baltacím) meghonosításának szorgalmazása. Marosvásárhelyen Gyümölcsészeti Felügyelőség létesült, a székely megyékben mindenütt gyümölcsészeti intézőségeket és növény-egészségügyi körzeteket állítottak fel, tanfolyamokat szerveztek, kiállításokat rendeztek. A gyümölcsösök ápolásához permetezőgépeket, vegyszereket osztottak kedvezményes áron, permetezőmester képző tanfolyamokat szerveztek ahová a nagycsaládosokat vették fel. Az állattenyésztés támogatása A FM megszervezte Erdélyben is az állattenyésző szolgálatokat, Vármegyei Állattenyésztő Állomásokat állított fel. Az állattenyésztési egyesületek (szarvasmarha-, juh- és sertés szakosztályokkal) feladata az állatkiállítások szervezése, vásárok rendezése volt. A FM törvényhatósági állattenyésztési alapot létesített, ebből támogatták a községekben az apaállattartást.
A lóállomány minőségi feljavítását a kormányzat elsősorban tenyészkanca akciók lebonyolításával támogatta. A szarvasmarha-tenyésztés fejlesztésének legfontosabb eljárása a fajtafeljavítás volt, ezt a törzskönyvezett apaállatok köztenyésztésben való elhelyezésével biztosították. A tenyészbikák vásárlásánál a székelyföldi gazdakörök 25 százalékos, a községek és közbirtokosságok 20 százalékos kedvezményt kaptak. A juhtenyésztés fellendítésére 1941-ben és 1942-ben kormányzati támogatással fésűs-gyapjas cigája kosokat és bárányokat osztottak ki. A baromfitenyésztés támogatására a FM Marosvásárhelyen keltető központ létrehozását rendelte el, ól építési segélyeket folyósított. Legelő- és rétgazdálkodás korszerűsítéséhez az EMGE Zöldmező ügyosztálya a szakszerű legelőgondozás, a legelőfeljavítási ismeretek terjesztésére telente zöldmező- és pásztorképző tanfolyamokat szervezett. A FM Erdélyi Kirendeltsége 1941-ben a legelőviszonyok megjavítása végett Erdélyben „mintalegelők” felállítását határozta el. A kijelölt mintalegelők gondozásának anyagi támogatása mellett, a gazdákat gazdasági tanfolyamokon oktatták, a szakszerű legelőkezelési ismereteket és legelőmestereket képeztek ki.
A mezőgazdasági gépellátás támogatása
A kormányzat több alkalommal indított kedvezményes gépvásárlási akciókat (vetőgép-, magtisztító gép és ún. kisgép akciókat bonyolítottak le). A mezőgazdasági termények tárolása, feldolgozása, a korszerű állattartás érdekében a mezőgazdasági építkezéseket is támogatta. A FM Erdélyben gabonatárház építési programot kezdeményezett. A kisgazdaságok támogatására állami segéllyel silóépítési akció, minta trágyatelep építési akció és – Kós Károly típusterve alapján – mintaistálló építési mozgalom indult. A tejipar fejlesztésére – a feldolgozásra és értékesítésre – különös gondot fordított a FM (államsegéllyel juhtej gyűjtő és gomolyakészítő, illetőleg juhgomolya-beváltó állomásokat létesítettek.) A feldolgozóipari építkezéseknek ezekben az években szintén jelentős megvalósításai voltak (pl. a csíkszentsimoni szesz- és keményítőgyár, a szárhegyi len feldolgozó üzem). A kisvárosokban az állam vágóhidak építését támogatta.
A mezőgazdasági képzés támogatása
Az erdélyi felsőfokú gazdasági képzést a kolozsvári Gazdasági Akadémia biztosította. Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön középfokú gazdasági tanintézet létesült, szintén Marosvásárhelyen 1942-ben sajt-és vajmestereket képző mezőgazdasági tejipari szakiskola kezdte meg működését.
Székelyföldön állami támogatással tovább működött a csíkszeredai mezőgazdasági szakiskola, a székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi téli gazdasági iskola. A rendszeres intézményi képzés mellett két-három hónapos téli gazdasági tanfolyamokat, mezőgazdasági gépkezelői tanfolyamokat, a háziasszonyok részére hathetes háztartási vándortanfolyamokat szerveztek.
Az erdőgazdaság támogatása
A visszacsatolt terület magas fokú erdősültsége (31,3 százalék) követkézményeként az erdőgazdaság az egyik legfontosabb gazdasági tényező volt. A kopár területek befásítása, vadpatakok megkötése, erdők feltárása és a közszolgálat jó hírének helyreállítása volt az azonnali feladat. Az addig járatlan helyeken vágott erdei útszakaszok épültek. A kormányzat a fakitermelésre kedvezményes hitelakciót engedélyezett.
Pénzügy, ipar, kereskedelem
A Magyar Nemzeti Bank az erdélyi pénzintézetekkel szemben megkülönböztetett hitelpolitikát folytatott: „míg egyes pénzintézetek különben saját tőkéiknek csak 50 százalékáig részesülhettek a Nemzeti Bank visszleszámítolási hitelében, Erdélyben annak 100 százalékáig részesültek.” A visszacsatolt erdélyi városok iparszerkezete – Kolozsvár kivételével – kisipari jellegű volt. A kormányzat a kisiparosokat folyamatosan olcsó, olykor fedezet nélküli hitelekkel támogatta.
Infrastrukturális fejlesztés: útépítések
A megyék költségvetésében a közúti alapokból fedezték a javítások, útépítések költségeit. Hidakat, átereszeket építettek újra, úttesteket építettek át, új útpályákat építettek ki, a hegyi utakon támfalakat építettek. Az utasforgalmat az ország fővárosa felé vasúton – a déda-szeretfalvi vonalrész átadása után – három személyszállító vonat biztosította: a Sepsiszentgyörgy-Kolozsvár-Nagyvárad útvonalon egy sebes-gyors, Sepsiszentgyörgy-Zsibó-Debrecen útvonalon egy személy-sebes és az 1943 nyarán beindított „Hargita Express” székely gyorsmotorvonat, amelyen a legtávolabbi megyeszékhelyről, Sepsiszentgyörgyről 12 óra alatt lehetett az ország fővárosába utazni. Megyei középítkezések: 1941-tavaszától széleskörű építkezési, helyreállítási munkálatok indultak. Elsősorban középületek felújítására került sor, de új épületeket is emeltek. A négy év alatt a városok belső tereinek rendezésére, arculatuk modernizálására is utaltak ki állami támogatásokat. A városoktól, községektől távoli lakott helyeken 1940-44 között postaügynökségek is nyíltak: a hegyi tanyákat – a közigazgatási besorolás szerint a „lakott hely”-eket is bekapcsolták a postahálózatba.
Minden járásban tűzrendészeti felügyelőket alkalmaztak, a községekben is tűzoltó szertárakat létesítettek és tűzoltó felszereléseket vásároltak. Az ifjúsági testedzést iskolai és iskolai kereteken kívül is támogatták. A kisvárosokban részben önerőből, részben kormányzati támogatásokkal sportlétesítmények jöttek létre. Különösen a téli sportok gyakorlásának feltételei javultak a negyvenes évek első felében.
Szociálpolitika, közellátási segélyezés és egészségvédelem
A szociális támogatásokra jellemző volt a komplexitás, sokrétűség. Állami támogatással „népruházati” akciók, a népélelmezés javítását célzó különböző segélyezési akciók zajlottak (zöldkeresztes tej- és cukorakciók), háziipari tanfolyamokat, főzőtanfolyamokat szerveztek. Az egészségügyi képzés javítására az egészségügyben dolgozók tanfolyamokat, tanácsadó szolgálatokat szerveztek (zöldkeresztes egészségvédelmi körök.) Fejlesztették az intézmények eszköz-felszereltségét (gőzfertőtlenítő gépek, mentőautók), egészségházak, szülőotthonok épültek. Az állam a kisvárosokban csatornázási, ivóvíz ellátási munkálatokat is támogatta. A szociális szervezetek mellett a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok segélyezésében az erdélyi társadalmi szervezetek, vagyonközösségek is részt vállaltak. Jövedelmeik tekintélyes részét fordították kulturális, szociális támogatásokra (az Erdélyrészi Hangya Központ, a Csíki Magánjavak).
Oláh Sándor
Transindex.ro

2011. július 5.

Elhunyt Habsburg Ottó
Habsburg Ottót, az utolsó magyar király és osztrák császár legidősebb fiát tegnapra virradóra kilencvennyolc éves korában érte a halál németországi otthonában, a Starnbergi-tó partján fekvő Pöckingben.
Hét gyermeke, huszonkét unokája és két dédunokája gyászolja. Felesége, Regina tavaly halt meg. A politikus a bajor Keresztényszociális Unió képviselőjeként 1979-től húsz éven át volt tagja az Európai Parlamentnek. A Páneurópai Uniónak 31 éven át volt elnöke és haláláig a szervezet tiszteletbeli elnöke. Habsburg Ottó földi maradványait július 16-án a bécsi Kapucinusok Templomában, a szívurnát szűk családi körben Pannonhalmán helyezik örök nyugalomra. A szívurna hagyomány a Habsburg családban. Habsburg Ottó kérése volt, hogy szívurnája Pannonhalmán legyen, mert Pannonhalma igen közel állt a szívéhez, miután bencés diákként ott tanult és érettségizett magyar nyelven. A főherceg lelki üdvéért július 17-én a budapesti Szent István-bazilikában tartanak szentmisét. Habsburg Ottó a XX. század egyik jelentős tanúja, attól függetlenül, hogy ki mit gondol a politikáról, politikai nézeteiről és a Habsburgokról – mondta Ablonczy Balázs történész, hozzátéve, hogy Habsburg Ottó szemben állt mindenféle totalitárius ideológiával, a nemzetiszocializmussal és a kommunizmussal. A hetvenes és a nyolcvanas években a Páneurópai Unió elnökeként példaszerűen dolgozott Európa újraegyesítésén. A fővédnökségével megtartott Páneurópai Piknik pedig előszele volt a berlini fal lebontásának. Később sem szólt bele közvetlenül a magyarországi politikába, miközben kiállt Magyarország uniós csatlakozása mellett – fűzte hozzá. A történész Habsburg Ottó fiatal koráról szólva megemlítette, hogy trónörökösnek nevelték, miközben az I. világháború után a Habsburgok egykori országai nem igazán akartak tudomást venni róla. Édesapja, IV. Károly, az utolsó magyar király 1922-ben bekövetkezett halála után a magyar legitimisták ,,Ottó királyként" beszéltek róla. A húszas, harmincas években magyar bencés szerzetes nevelője is volt, akitől magyarul is tanult. Ablonczy Balázs elmondta, hogy a Habsburg Ottó által jól ismert Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök a II. világháború utáni Európáról gondolkodva foglalkozott annak lehetőségével, hogy Habsburg Ottó jogara alatt Duna menti föderációt hozzanak létre Bajorország, Ausztria és Magyarország részvételével. Lelkében lehet, hogy foglalkoztatta a trón, nem tudhatjuk, de a nyilvánosság előtt decensen, úriemberként képviselte, hogy lemondott róla – mondta a történész, aki szerint nehéz bárkihez is társítani vagy hasonlítani Habsburg Ottót a magyar történelem alakjai közül. Kiemelkedő műveltségű értelmiségiként a nemes konzervativizmus képviselője volt – fogalmazott a történész. A magyar kormány megrendüléssel értesült Habsburg Ottó haláláról. A magyar ügyért, a magyar emberekért való elkötelezett kiállása méltán tette hazánkban egyöntetűen elismert és népszerű személyiséggé – idézték fel alakját közleményben, hozzátéve: a Habsburg-dinasztia leszármazottjára, majd annak fejére, a világszerte elismert politikusra és íróra, mint az európai és egyetemes értékek szószólójára és megtestesítőjére, a kontinensünk egyesítéséért indított mozgalom meghatározó személyiségére, egyben hazánk elkötelezett és aktív támogatójára emlékezünk. Habsburg Ottó életútjában az osztrák és az európai történelem nagy fordulópontjai tükröződtek – áll Werner Faymann osztrák kancellár részvétnyilvánító közleményében. A kormányfő kiemelte, hogy Habsburg Ottó határozott ellensége volt a nemzetiszocializmusnak és a fasizmusnak, s a II. világháború után elszántan fellépett békés és egyesült Európáért és a vasfüggöny lebontásáért. Egy nagy európai hagyott el bennünket, aki eseménydús életében fontos ösztönzést adott az európai integrációs folyamatnak, és az Európai Parlament képviselőjeként, illetve rangidőseként rátette kézjegyét az európai sikertörténetre – fogalmazott José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság elnöke Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke úgy fogalmazott, hogy egy európai óriás hunyt el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. január 7.

Pro Minoritate
”Miénk itt a tér”
A térhasználat őseredetű. Az állatok ösztönösen jelölik meg területüket, amelyet megvédenek, valahányszor idegen téved arra. Az ember is ősidők óta nyomot hagyott környezetén. Az alkotók a barlangrajzoktól a futurisztikus építményekig jeleket, üzeneteket “írtak” a jelennek és hagytak hátra a jövőnek. A történelem során a tereket az adott kor szemlélete, ízlése szerint alakították ki az építők és az építtetők, s ezek nagyrészt politikai, kulturális, ideológiai és nem utolsósorban gazdasági szempontok szerint változtak, mert a helyhez kötődésről, az identitásról szólnak. Ezzel az érdekes kérdéskörrel foglalkozik a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány által negyedévenként kiadott magazin 2011-es téli lapszáma. A kisebbségi létben különös fontossága van ezeknek a védjegyeknek, amelyek az adott teret, épületegyüttest valamilyen más kultúrához kötik. Nem kell nagyon messze visszanyúlnunk az építészettörténetben, hogy szemléltessük, milyen események határozták meg egy-egy település fő vagy más tereit. Az első, majd a második világháborút követő hatalomváltások nemcsak Európa térképét rajzolták át, hanem városokban romboltak le olyan köztereket, amelyek meghatározóak voltak egyes etnikumok számára. Hogy aztán a második világégést követő szocialista, majd kommunista szemlélet is kialakítsa a maga (ön)imádó tereit. Az uniformizáló, urbanizációs tendencia múltat, történelmet és kultúrát tiport le buldózerekkel, exkavátorokkal, s öltött új ruhát égbe törő darukkal. Hogy ne is beszéljünk a legdiabolikusabb ötletről, a Ceausescu-féle falurombolásról. A ’90-es évek kelet-európai változásai megállították a gigantomániás tervek kivitelezését. Aztán azokon a helyeken, ahol a saját akaratukon kívül más politikai határok közé kényszerítették a kisebbségeket, megindult a terek szimbolikus visszafoglalásának harca. Kolozsvár, Marosvásárhely, Dunaszerdahely, a Nyárád és Küküllő mente, Kalotaszeg – sorolhatnánk azokat a településeket, illetve régiókat, amelyek a többségi bürokráciával és szemlélettel megküzdve, immár több mint 20 éve próbálják visszavenni mindazt, amit valaha egy tollvonással elvettek tőlük. Helység- és utcanevek, szobrok, épületdíszek, zászlók, féldomborművek, székely kapuk, tornácos házak, kúriák, kastélyok a múltról, több évszázados jelenlétünkről beszélnek és üzennek, megtartó, helyhez kötő erejük van. Ezeknek a történetét olvashatjuk a folyóiratban, szakemberek szemszögéből, a tanulmányok tényszerű leírásában. A szemlét készítők pedig további izgalmas olvasnivalót kínálnak a Pro Minoritatét forgatóknak.
Tartalom
Etnikai térformáló tendenciák – kisebbségi építészet
Ványolós Endre: Modern tér történetek Kelet-Európából
Péter László: “Kié itt a tér?”A kolozsvári Főtér színeváltozásai egy diskurzuselemzés tükrében
György V. Imola: A tér szimbolikus birtoklása Marosvásárhelyen
Vajda Barnabás: Az emlékezés helye: a Május 1. tér
Szakály Tamás: Kikötők
Demeter Csanád: Urbanizációs kísérletek Székelyföld elmaradott régióiban
Vizi György: A Kárpát-medencei építőipari szakközépiskolák együttműködése az épített örökség megismertetésében
Sebestyén József: Az épített örökség településléptékű dokumentálása a Kárpát-medence magyarlakta térségeiben (1996–2009)
Szemle
Sebestyén József: Rendezetlen gondolatok “az eltűnt (eltünedező) idő nyomában” (Fekete Zsolt: Az idő fényképe / The Photograph of Time, Méry Ratio Kiadó, Budapest, 2010)
Zákonyi Botond: A kis magyar világról (Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940–1944, Jaffa Kiadó, Budapest, 2011)
Tófalvi Zselyke: A huszadik század több szempontból (Kovács Kiss Gyöngy – Romsics Ignác (szerk.): A mi 20. századunk, Korunk – Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2011) Pál Zoltán: Fájdalmas közös történelem (Borsi-Kálmán Béla: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Kisebbségkutatás könyvek, Lucidus Kiadó, Budapest, 2011)
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

2012. június 2.

A visszatért Erdély – a remény korszaka
Erőteljes modernizáció, nemzetépítési törekvések, infrastrukturális fejlesztések, beruházások, a turizmus felvirágoztatása, a magyar nemzeti tér megteremtésére tett kísérlet – leginkább ezek jellemezték Erdélyt a "kicsi magyar világ" idején, a második bécsi döntést követően, de voltak e korszaknak árnyoldalai is, mint a magyar csapatok bevonulását követő visszaélések vagy a zsidók deportálása.
Ennek ellenére a remény korszakának nevezhető Erdély 1940 és 1944 között – hangoztatta Ablonczy Balázs történész, a budapesti ELTE oktatója, a párizsi Magyar Intézet igazgatója csütörtök este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében a Székely Akadémia programsorozat részeként tartott előadásában.
Alaposan dokumentált, történészhez méltó, tárgyilagos, lebilincselő előadása során egyebek mellett rámutatott a magyar külpolitika, diplomácia sikerére 1940 nyarán, melynek nyomán 43 ezer négyzetkilométer terület, mintegy 2,5 millió lakos került vissza Magyarországhoz. A magyar csapatok bevonulását követő katonai közigazgatás rövid időszaka után magyarországi mintára szervezték meg Erdély közigazgatását, a kormányzat pedig rendkívül erőteljes modernizálást kezdeményezett, hatalmas infrastrukturális beruházásokat indítottak, négy év alatt Magyarország egyéves költségvetésének megfelelő nagyságrendű összeget utaltak ki e régió fejlesztésére. Az út-, vasútépítés, vendégforgalmi infrastruktúra-fejlesztés mellett kiemelten foglalkoztak a gazdák képzésével, támogatásával, gazdakörök, kedvezményes gépvásárlás révén a mezőgazdaság fellendítésével, a rászorulók megsegítésével, Székelyföld villamosításával – fejtette ki az előadó.
Az előadást a nagyszámú közönség soraiból felbukkanó visszaemlékezések, helytörténészeink kiegészítései tették kerekebbé – elhangzott például, hogy a Sepsibükszád és Szent Anna-tó közötti út mellett ebben az időszakban épült a Kőröspatakot Középajtával összekötő út is.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 9.

Kísérlet Erdély felzárkóztatására (Interjú Ablonczy Balázs történésszel)
Ablonczy Balázs erdélyi előadókörútja során Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, majd Kolozsvárott A visszatért Erdély, 1940–1944 című könyve kapcsán találkozott olvasóival. Szentgyörgyi előadása után a „kicsi magyar világról” beszélgettünk.
– Újdonság, amit arról mondott, hogy 1940 augusztusában már a hadiparancsot is kiadták, és a két hadsereg készen állt a harcra. Ha a két elit végül nem dönt mégis amellett, hogy inkább a német–olasz döntőbíróság ítéletének veti alá magát, kitörhetett volna a háború. No de most a legérdekesebb vonatkozásról, a magyar fejlesztéskoncepcióról és gyakorlatról szeretném kérdezni. Háromszéki falvakban meséltek nekem erről a kilencvenes évek elején, addig mélyen hallgatni kellett róla, a felszabadulás pillanatai ezt az emléket hívták elő elsőnek. Létezett az elit, Teleki Pál és társai által kidolgozott terv, és az eljutott egészen a székely gazdáig. Romániában pont fordítva, elhanyagolt régiónak számított a Székelyföld, kiuzsorázására, kifosztására törtek. Mi volt a magyar elképzelés?
– Létezett egy, az élet minden területére kiterjedő, nagyon komoly modernizációs elképzelés: infrastruktúra, tehát út és vasút, távbeszélő-hálózat, repterek építése stb. Volt egy szociális fejlesztési koncepció, melyről nem beszéltem, de mely a Stefánia Szövetség, a Zöldkeresztes Szövetség és sok más szervezet révén nagyon aktívan építette a közösségeket. Akkor nyílt például az első székelyföldi bábaképző Háromszéken. Rettenetesen nagy volt a csecsemőhalandóság, ennek megfékezéséért sokat tettek. Nagyszabású szociális akciók indultak, az országos Nemzet- és Családvédelmi Alap házhelyakciókkal jobbára kis telkeken egészséges lakhelyeket épített sokgyerekes, szegény sorsú családoknak. Sokfelé egész telepek épültek. Létezett egy terv Székelyföld villamosítására, mivel míg Magyarországon a villamos hálózati bekötöttség 52, addig Erdélyben ez csak 4 százalék volt. A Székelyföld hasonlóképpen rosszul állt. A magyar kormányzat megalapította a Székelyföld Villamossági Rt.-t, hatalmas költségekkel megépítették a villamos hálózatot a Hargitán keresztül, és 1944-re kétszer másfél millió pengőért beszerezték a két gázturbinát, amellyel Marosvásárhelytől északra majd gázerőműben áramot fejlesztenek. A háború miatt a két turbinát végül a visszavonuló németek robbantották fel, a vezeték nagyobb része megsemmisült, a társaság vagyonát pedig a háború után a román kormány elkobozta (Casbi). Kidolgozták a mezőgazdasági modernizáció tervét, korszerű eszközökhöz juttatták a gazdákat, képzőtanfolyamokat indítottak, terjesztették a szaktudást. Az EMGE képviseletei révén kedvezményes gépvásárlási vagy vetőmag-beszerzési akciókat indítottak, kis füzeteket adtak ki a gazdák tájékoztatására. Kiemelt törekvés volt a román földreform korrekciója. Ennek visszaállítása evidens politikai elvárás volt. Kül- és belpolitikai okokból nagyon óvatosan hajtották végre, végül az elvett földek tíz százaléka került vissza a régi tulajdonoshoz. Létezett modernizáció a kis- és közepes iparfejlesztésben, a feldolgozóipari fejlesztésben, és természetesen nagyon komoly turizmusfejlesztés folyt, mellyel egyúttal a háziipart is piachoz kívánták juttatni.
– Mi volt a legnagyobb beruházás?
– Alighanem a vasút. Addigra már megvolt a vasúti összeköttetés a Székelyfölddel, de azt ugye elvágta Kolozsvár és Marosvásárhely között a mezőségi beszögellés, és ezért új vonalat kellett építeni, hogy az ország belsejét össze lehessen kapcsolni a Székelyfölddel. Az első két télen repülőgéppel, teherautókkal szállították Székelyföldre a gabonát és a lisztet, hogy elejét vegyék az éhínségnek. Az új vonal 1942-re készült el, sok alagút, harmincvalahány híd megépítésével, elképesztő műszaki teljesítmény volt. Saját becslésem szerint e négy évben a budapesti kormány 1,5–2 milliárd pengőt költött Észak-Erdélyben fejlesztésre. Fejlesztésre, és nem működtetésre. Hogy ennek nagyságrendjét érzékeltessem: az 1942-es egész magyar költségvetés 2,2 milliárd pengőt tett ki. Azaz a négy év alatt a magyar kormány egyévi költségvetésnyi összeget ruházott be Észak-Erdély felzárkóztatására.
Nyilvánvalóan volt egy késztetés, hogy a háborús feltételek ellenére javítsanak az életfeltételeken. Nem lehetett mindenben, voltak behívások, terménybeszolgáltatások, volt rekvirálás, különböző védelmi, légoltalmi intézkedések stb., viszont látni kell, elképesztő mértékű volt a fejlesztés. A visszatért 79 ezer négyzetkilométernek felét Észak-Erdély tette ki.
Erdély többi népe
– Megszűnt a magyarságra nehezedő, vegzáló típusú, nemzeti hiperérzékenységet generáló román elnyomás. Másokra azonban új megpróbáltatások vártak. Ismertette a zsidókat sújtó diszkriminációt, kevesebbet szólt a románokról, ámbátor megjegyezte, hogy azok marginalizációja dívott. Szisztematikus elnyomásra valószínűleg idő sem lett volna. Az új hatalom természetszerűleg karolta fel azokat, akiket korábban mellőztek és hátrányos helyzetbe taszítottak. De mi történt a románokkal?
– A románságnak nem maradt középosztálya, a kötetben erről több adatot közlök. Olyan szinten, hogy alig volt gyógyszerész, vagy mindössze másfél tucat román ügyvéd maradt az országrészben. Az értelmiség és a középosztály gyakorlatilag elmenekült. Ezért volt gond az iskolák pedagógusokkal való ellátása – megtörtént, román tanítókat például emiatt felmentettek a katonai szolgálat alól – , az alultervezett román középiskolai hálózatban tanító száz tanár közül mindössze harmincöt volt román származású. A közel egymillió románnak ugyanannyi középiskola jutott, mint a negyvenötezer németnek: tizennégy. Az értelmiség tehát elment, ez részben érthető, részben biztosan nem alátámasztható, de a román társadalom elvesztette középosztályát, és tizenkilencedik századi szintre süllyedt vissza: nagy paraszttársadalomként élt négy évig.
Erőtartalék
– Előadása érdekes fejezetében példákkal illusztrálta, hogy e négy év kihatásaiban még évtizedekig tartotta úgymond a lelket a magyarságban, amiről nekem a tapasztalat megélői is meséltek, most, íme, egy fiatal történész ír róla.
– A példa, amit a demográfiai tartalékképzésről felhoztam, egy kicsit túl látványos, nem biztos, hogy mindenben érvényes, más esetleg elvetheti. De megfoghatóvá akartam tenni Arad és Nagyvárad példájával, mit értek a tartalék fogalmán. A grafikonból látható, hogy míg a két város demográfiailag hasonló helyzetű és összetételű volt 1910-ben, Aradon a románság a harmincas, míg Nagyváradon a hatvanas évek közepén jutott többségbe, és ebben benne volt egyebek mellett a négy év hatása is. (Kolozsváron különben szintén akkor billent át a mérleg.) De intellektuális tartalék is képződött. Azok az értelmiségiek, akik akkor végeztek vagy akkor indultak el pályájukon, mint Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond és Imreh István, az erdélyi értelmiség referencia-személyiségeivé váltak utólag, és hosszú évtizedekig magukban is intézményként működtek, pótolva azt, ami hiányzott, még akkor is, ha kiszorították őket a pályáról, és segédlevéltárosként kellett dolgozniuk, vagy soha nem engedték őket egyetemre. És létezett harmadsorban egy szellemi-erkölcsi tartalék is, mely a kommunizmus éveiben éltette a reményt, hogy ennek el kell múlnia. Merthogy olyannyira irracionális, hogy miként elmúlt a régi román világ, az újnak is az kell legyen a sorsa.
– Nos, előadása vége erre csattanósan felel.
– Igen. Önmagát az egész kísérletet értékelve azt kell mondanom, ez a négy év utolsó próbálkozás volt egy összefüggő nemzeti tér létrehozására. A magyar politikai elit megpróbálta elérni, hogy a magyar kultúra, a magyar életforma, civilizáció érdemei szerinti előnyös szerephez jusson Észak-Erdélyben. Láttuk, ezért milyen hatalmas beruházások történtek. Hogy ennek milyen más pozitív hozadéka is volt, azt a tartalékokról szólva fejtettem ki. Most azonban újabb huszonkét év telt el, és világos: valami mást kell kitalálni. Erre azonban a választ nem nekem kell megadnom.
B. Kovács András. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 13.

A választás(s)ok(k) kezelése
Sokkoló erővel kellene hatnia a helyhatósági választási eredményeknek. Erdélyi magyar és magyarországi politikusra egyaránt. Fölösleges vitatkozni afölött, hogy ki a vasárnapi győztes, az az RMDSZ, akinek több polgármestere lesz, mint négy évvel korábban, vagy az az EMNP, amelyiknek kettő. Nos, lehet ezt úgy is beállítani a jobbos sajtóban, hogy az RMDSZ a magyar politikai alakulatok versenyében hátulról a harmadik, az EMNP pedig közvetlenül a győztes párt mögött végzett – de nem érdemes. És le lehet ezt is írni az RMDSZ-közeli honlapon: „Az USL jelölt Ciprian Dobre lesz Maros megye tanácsának vezetője. Értesüléseink szerint ő 112 265 szavazatot kapott, vagyis több mint 11 ezer szavazattal többet, mint a leköszönő tanácselnök, az RMDSZ-es Lokodi Edit Emőke, aki 96 324-et. Az APM jelöltje, Marius Pascan 56 446 szavazatot, Bíró Zsolt, a Polgári Koalíció jelöltje 11 198-at.” Ezzel a finomnak szánt megtévesztéssel sem érdemes próbálkozni, ugyanis az erdélyi magyar választók többsége tud számolni. Bíró Zsolt szavazataival sem győzhette volna le az RMDSZ jelöltje azt, akinek kisbuszokkal szállították be a szavazóit, s a belvárosi beruccanásért nem is kellett fizetniük. Sőt ők zsebelhették be a napidíjat.
Ezzel szemben a vasárnapi választásoknak legalább két megvitatásra váró, megvitatásra érdemes tanulsága van.
Az egyik: igazolni látszanak a Bárdi Nándor és Ablonczy Balázs által vázolt közösségi igény létezését. A két társadalomtudós megkockáztatta, hogy a nemzetegyesítés politikai retorikája elutasítandó, mert veszélyes a magyar nemzetre és a külhoni közösségekre. Ehelyett a határtalanítás szükségességéről beszéltek. És valóban. Ha valamit egyesítünk, például a magyar kulturális nemzetet, a folyamatnak óhatatlanul lesz egy központja (Budapest) és egy központi lebonyolítója (Fidesz–KDNP), amely megmondja, mit és hogyan kell cselekedni, gondolkodni. Aki pedig nem azt cselekszi, nem azt gondolja, az az egyesítés szempontjából káros elem, nemzetáruló.
Eközben a határtalanítás Bárdi és Ablonczy szerint azt jelenti, hogy az a szellemi érték, amit a külhoni magyarság kitermel, beemelődik az egyetemes magyar kultúrába. Határtalanítás esetében nem kell előírni bizonyos normákat, sem a kultúra, sem a politikai kultúra, sem sok más egyéb területen. A határtalanítás esetén a budapesti kormány számára a külhoni magyarok partnerek, szemben a nemzetegyesítési kísérlettel, amikor Budapest megüzeni vagy kimondja: ezek azok az elvárások, amelyekhez alkalmazkodnia kell a határon túlinak. Nos, a vasárnapi választások azt jelzik Budapestnek, hogy noha kevesen ismerik a Bárdi–Ablonczy-elméletet az erdélyi magyarok közül, a határtalanítás folyamatában szívesen lennének partnerei a magyar kormány(ok)nak, de azt határozottan visszautasítják, hogy magas rangú követeken keresztül, a közszolgálati médiában vagy közvetlenül megüzenjék, hogyan cselekedjenek vagy gondolkodjanak őket érintő és általuk behatóbban ismert kérdésekben.
A másik: az RMDSZ eredményei a várttól leginkább a vegyes lakosságú nagyvárosokban maradtak el. Ez az asszimiláció erősödésének a jele. A többségbe való beolvadás ezúttal nem erőszakos beolvasztás, éppen ezért a közösségek, az egyén ellenállása alacsonyabb.
Ami előnyünkre van, az ellenünk is fordulhat. Az egységes magyar médiatér létrejötte, az, hogy ma több tucat adó, köztük népszerű ismeretterjesztő csatornák nézhetők magyarul, megnehezítette a román nyelv elsajátítását. Sok, a többség nyelvét nem beszélő, főként középosztálybeli családban felnövő gyerek, ha egyetemi éveit még nem is, de jövőjét Magyarországon tervezi. A kivándorlás tehát nem áll meg, sőt, az erdélyi magyar közösség a középosztályát veszítheti el, és összeroppanhat.
A vasárnapi választások után felmerülő igazi felvetés ez: milyen válaszokat lehet erre adni? Egy biztos: a veszélybeszéd a legrosszabb felelet. Ám helyzetünk mégsem reménytelen. Csupán több szakértelemre és kevesebb hordószónokra volna szüksége a magyarságpolitikának.
Ambrus Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. július 28.

L. Balogh Béni
KETTŐBE SZAKÍTVA
Magyarok Dél-Erdélyben és Észak-Erdélyben (1940−1944)
1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent, s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben.
Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés a trianoni békeszerződés által Romániának ítélt terület 2/5-ét, az ún. Észak-Erdélyt csatolta vissza Magyarországhoz. Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. januári magyar népszámlálás szerint Észak-Erdélyben tekintélyes számú, 1 millió 343 ezer magyar anyanyelvű lakos élt, de még az 1930-as román statisztika is – annak anyanyelvi adatait Észak-Erdélyre kivetítve – egymillió magyart tartott számon. Dél-Erdélyben 1930-ban 473 ezer magyart írtak össze anyanyelv alapján. A természetes népszaporulatot figyelembe véve, 1940 őszén a dél-erdélyi magyarság száma így nem sokkal maradhatott el a félmilliótól. Románia egész területén, tehát a Regátot is ide számítva, a bécsi döntést követően több mint 500 ezer magyar maradt.
Az 1941. áprilisi román népszámlálás idején viszont – a hivatalos statisztika szerint – már csak 363 ezren vallották magukat magyar „etnikai eredetűnek”.
Az észak- és a dél-erdélyi magyarság 1940−1944 közötti sorsának párhuzamba állítása a mára nézve is fontos tanulságokkal járhat. A kérdés sokrétű, hiszen demográfiai, gazdasági, kulturális, érzelmi és mentalitásbeli dimenziói is vannak. Az utóbbinál maradva: eddig még nem született összehasonlító szociológiai tanulmány arról, hogy milyen „szétfejlődést” idézett elő a második bécsi döntés és az azt követő négy év az erdélyi magyar társadalom kollektív mentalitásában.
Észak-Erdély vonatkozásában Gagyi József 1992−1993-ban a székelyeknek, tíz évvel később pedig Osgyáni Gábor a magyar nemzeti identitású gyimesi csángóknak az 1940−1944 közötti időszakhoz kapcsolódó kulturális emlékezetét vizsgálta. Következtetéseik szerint e két térség − és általában véve Észak-Erdély − magyarságának az 1940-es impériumváltás pillanatához kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása egyértelműen pozitív színezetű. Dél-Erdélyre vonatkozóan nincsenek hasonló kutatások, de tudjuk: a dél-erdélyi magyarság tömegein mélységes csalódás és elkeseredettség vett erőt a bécsi döntés nyomán, annak hírére, hogy továbbra is Romániához tartoznak. A legtöbben a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként élték meg az újabb kisebbségi létforma beköszöntét. A döntéssel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások elképesztő polarizációját tapasztalhatjuk az erdélyi magyarok között 1940 őszén. Az észak-erdélyiek ujjongásával szemben álljon itt a dél-erdélyi Nagy Ferenc, tövisi református esperes visszaemlékezésének rövid részlete. „Valami szívet facsaró, görcsös sírásra kényszerítő érzés ömlött el rajtunk, amikor 1940. VIII. 31-én [helyesen: 30-án − L.B.B.] du. a magyar rádió bemondta a döntést és közölte az új határvonalakat. Az az érzésünk volt, hogy a börtönajtó tárva, s rajta tódul ki a 22 évig kínzott milliós sereg, s egyszer hirtelen és könyörtelenül becsukódik a feltárult vaskapu s a bebörtönzöttek 2/5-öd része ott marad továbbra is bezárva!” Szabó József, aki 1940-ben egy aradi rádióbolt tanulójaként a város valamennyi magyarjával együtt nagyon remélte „hazatérését”, évtizedekkel később így emlékezett vissza: amikor a budapesti rádió tudatta a döntést, a Romániában maradt „Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon.”
A dél-erdélyi és észak-erdélyi magyarok (feltételezett) mentalitásbeli különbségei − a kérdés kétségtelenül megérdemelne egy alapos kutatást − véleményünk szerint éppen az 1940−1944 közötti, egymástól teljesen eltérő szocializációban és történelmi tapasztalatban, „sorsélményben” gyökereznek. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság nagyobb önbizalommal és optimizmussal tekintett a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint az óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyi magyar társadalom, amely a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt.
E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök, aki a bécsi döntést követő időszakot Dél-Erdélyben vészelte át, 1945−1946 fordulóján a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Az idő a határ mindkét oldalán mintha „összesűrűsödött” volna − csak éppen ellenkező előjellel. Észak-Erdélyben a magyarok felfelé ívelő korszakként élték meg a bécsi döntést követő négy évet, amelyhez képest − paradox módon − az ezt megelőző 22 évnyi, tehát valójában jóval hosszabb ideig tartó román uralom provizóriumnak tűnt számukra. Dél-Erdélyben viszont nem csak a „felszabadulás” katartikus élménye maradt el.
A különleges jogokat élvező német kisebbséggel szembeni leértékelődésük, a hatalomnak való egyre fokozottabb kiszolgáltatottságuk, a nemzetiségük miatt elszenvedett megaláztatásaik, az otthontalanság kínzó érzése traumatizálták a dél-erdélyi magyarok kollektív tudatát, és egyfajta identitásképző tényezővé léptek elő.
Könnyebben felmérhetőek a második bécsi döntést követő négy év demográfiai következményei. A legszembetűnőbb, hogy 1940−1944 között a dél-erdélyi magyarság száma mintegy 40%-kal csökkent,
s e nagyarányú térvesztés mind a mai napig érezteti hatását a Temesvár − Arad − Brassó által körülhatárolt térségben. E csökkenés részbeni magyarázatát a döntés nyomán megindult menekülthullám adja: önként, vagy a román hatóságok által kényszerítve, négy év alatt mintegy 200 ezer dél-erdélyi és „regáti” magyar menekült vagy települt át Romániából az akkori Magyarország területére. A dél-erdélyi magyar települések „kiürülése” − ahogyan Márton Áron fogalmazott 1942-ben − „egészen aggasztó” méreteket öltött. Legtöbben a nagyvárosokból és a Zsil-völgyéből távoztak. Jó részük munkás, napszámos, cseléd volt; sokan közülük csak átmeneti jelleggel, munkaalkalmat keresve telepedtek meg korábban Dél-Erdélyben. A Magyarországra való átköltözés azonban a dél-erdélyi városok tősgyökeres magyar értelmiségi, tisztviselői, iparos- és kereskedőrétegét is megtizedelte. A román kormány súlyosan diszkriminatív, intézményesen románosító politikája ezt nagymértékben elősegítette. A falvak lakóit a menekülés viszonylag kevéssé érintette, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak el nagyobb számban.
A magyar exodussal párhuzamosan, ugyanezekben az években a román statisztikák szerint több mint 220 ezer észak-erdélyi román menekült érkezett, akiknek jó részét a dél-erdélyi városokba telepítették a hatóságok. A magyar elvándorlás és a román betelepítés együttesen azt eredményezte, hogy a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40%-át tették ki, 1941-ben a románok 55%-kal már abszolút többséget alkottak, ami 1948-ban 62%-ra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Míg Dél-Erdélyben a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg: a bécsi döntés feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
Négy év gazdasági mérlegét megvonva, minden veszteség és nyomorgatás ellenére a dél-erdélyi magyarság gazdasági ereje részben megmaradt.
Igaz, pontos adatokat csak 1941-ből ismerünk. A jelentések szerint ebben az évben a dél-erdélyi magyar kis- és középbirtokosok földje, állatállománya, gazdasági fölszerelése még érintetlen volt, a nagyenyedi Kisegítő Takarékpénztár és a volt brassói Népbank köré tömörült magyar pénzintézetek pedig − vagyonukat megtartva − jelentős fejlődést mutattak. Erős volt a gróf Haller István vezette magyar szövetkezeti mozgalom is. 1941-től azonban a dél-erdélyi magyarságra egyre nagyobb nyomás nehezedett, és a román kormányzat a magyarok módszeres anyagi tönkretételét tűzte ki célul. E stratégia részét képezte a magyar iparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok túladóztatása, a különböző önkényesen megállapított bírságok, az ún. újjáépítési vagy visszacsatolási kölcsönök erőszakolása, a gazdasági szabotázs ürügyén indított eljárások, vagy a határ menti ingatlanforgalom korlátozása. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. 1942 kora nyarán, az észak-erdélyi románok üldöztetésére hivatkozva, a bukaresti kormányzat a dél-erdélyi magyar falvak kiéheztetését és a magyar tulajdon teljes felszámolását tűzte ki célul. A terv véghezvitele azonban meghiúsult. Budapest közbenjárására ugyanis a német és az olasz kormány különmegbízottakat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, s a román vezetés kénytelen volt meghátrálni. Dél-Erdély gyors, akadálytalan magyartalanításának szándéka illúziónak bizonyult.
Az észak-erdélyi magyarság a háborús körülmények és a számos nehézség ellenére ebben az időszakban gazdaságilag jelentősen megerősödött. Gagyi József székely visszaemlékezői az anyagi vonatkozások tekintetében is pozitívan értékelték a négy évet. Amit leginkább kiemeltek: a román uralom alatt tapasztalt állapotokkal összehasonlítva a magyar adó- és pénzügyi rendszer kiszámítható volt, központilag hathatósan támogatták az egyéni gazdákat, számos szociális intézkedést vezettek be, munkahelyeket teremtettek.
A leglátványosabb gyarapodást az anyanyelvhasználat, az oktatás, a művelődés, a kultúra terén érte el az észak-erdélyi magyarság. A kulturális központjától, Kolozsvártól elszakított dél-erdélyi magyarok szellemi élete viszont összezsugorodott, a cenzúra, az utazási korlátozások, a gyülekezési tilalom pedig teljesen lebénította. Szinte minden társadalmi-kulturális célú összejövetel lehetetlenné vált. Az egyesületek jó részét (hasonlóan az észak-erdélyi román egyesületekhez) a hatóságok feloszlatták, a magyar kaszinók és kultúrházak bezártak, a dalárdák működése szünetelt, színházi előadások, kultúrestek megtartása szóba sem jöhetett. Mindössze a három nagyvárosban, Aradon, Brassóban és Temesváron nyílt némi csekély lehetőség közművelődési munkára, főleg a könyvtárak révén. A magyar szellemi élet folytonosságát elsősorban az írott szó: a megjelent kevés számú könyv, a naptárak és az állandó fenyegetettség állapotában lévő sajtó biztosította.
Összegzésként elmondható, hogy az észak-erdélyi magyarságnak a második bécsi döntéshez fűzött előzetes reményei nagyrészt beváltak az elkövetkező négy év alatt. Igaz, a korabeli magyar közigazgatást rögtön a bevezetését követően igen sokan bírálták Észak-Erdélyben a nemegyszer arrogáns, „lelketlen”, cím- és rangkórságban szenvedő hivatalnokai és a túlburjánzó bürokrácia miatt. Az addig elnyomott magyar kisebbség azonban újra a többségi nemzet része lett saját hazájában, és ennek előnyei hamar megmutatkoztak. Az itt élő magyarság döntő hányada jelentős szellemi-kulturális és anyagi felemelkedésként élte meg a „kicsi magyar világot”. A nem csekély háborús véráldozat ellenére is egy nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyi magyarság került vissza 1944-et követően a román uralom alá. A Romániában rekedt közel félmilliónyi magyarságra viszont a kisebbségi lét gyökeresen új szakasza várt 1940. augusztus 30-át követően. Cselekvési lehetőségeit jelentősen behatárolta Ion Antonescu tábornok diktatúrájának szigora, valamint az 1941 júniusától bevezetett háborús rendszabályok. Mindemellett a magyarokat külön is sújtották a központi és helyi román hatóságok diszkriminatív intézkedései, mindennapi életüket pedig szinte elviselhetetlenné tette a lépten-nyomon megnyilvánuló magyarellenes közhangulat. Négy év kisebbségi mérlegét megvonva, egyedüli pozitívumként azt emelhetjük ki, hogy a dél-erdélyi magyarság, ha nagy áldozatok árán is, de túlélte e vészterhes korszakot.
Válogatott irodalom
Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély, 1940−1944. [H. n.], 2011, Jaffa Kiadó. Ablonczy László: „Útonállók leereszkedő ajándéka”. Erdélyi ősz, 1940. Hitel, 2010. 9. sz. Gagyi József: Dokumentumgyűjtemény. Az 1940. augusztus 30-i Bécsi Döntés, a magyar hadsereg bevonulása, a magyar adminisztráció kialakulása a Székelyföldön. Kézirat. Csíkszereda, 1993. Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár. 625. fond, 1251. sz. L. Balogh Béni: Dél-Erdély − Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz. Osgyáni Gábor: „Újra magyarok lettünk”. Gondolatok a „magyar világ” gyimesi emlékeiről. Pro Minoritate, 2003/Tél. Varga E. Árpád: Városodás, vándorlás, nemzetiség. Adatok és szempontok az erdélyi városi térségek etnikai arculatváltásának vizsgálatához. https://www.kia.hu/konyvtar/erdely/varos.htm (Letöltve: 2012. április 9.)
Tranindex.ro
2012.

2013. május 11.

Másfélszáz évig Erdély „alkotmánya” volt
A Korunk és az Erdélyi Múzeum főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy történész A Habsburg-berendezkedés Erdélyben címmel értekezett a Szacsvay Akadémián. A 18. század történéseiről, az Ausztria és az Erdélyi Fejedelemség viszonyát szabályozó, alaptörvényi funkciójú Diploma Leopoldinum létrejöttéről, Kolozsvár korabeli hétköznapjairól Szilágyi Aladár beszélgetett a levéltárak kutatójával.
- Gyermek- vagy ifjúkorában érték-e olyan impulzusok, hogy a történész mesterséget válassza hivatásának?
- Édesapám Kiss András – most már nyugalmazott – főlevéltáros, aki élete nagy részét a kolozsvári levéltárban töltötte. Valószínűleg az ő hatására is alakult ez így. Olvasni, ráadásul történelmet olvasni mindig szerettem. Egyébként nem feltétlenül történésznek készültem, aztán két évvel az érettségi előtt megváltozott a dolog, és a történelem-filozófia szakra felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetemre.
- Az már bizonyára egyetemjárás közben eldőlt, hogy a 18. századi Erdély históriáját, illetve 16–17. századi kultúrtörténetét válassza kutatásai fő pászmájának?
- Igen, akkorra kialakult ez az érdeklődés. Az is eldőlt, hogy nem tanítani, inkább kutatni szeretnék. De akkoriban kötelező volt a központi kinevezéseket elfogadni, így kerültem Nagyváradra, az akkori Moghioroş Líceumba történelem–filozófia tanárnak, ahol életemnek egy rövid, de nagyon szép szakaszát éltem. Egyetemista koromban levéltárba jártam, és akkor fogtam neki az egyik témámnak, amely sok év után most jelent meg: a kolozsvári osztóbírói intézményről és az osztálylevelekről van szó. A hagyatéki leltáraknak ezt a csoportját dolgoztam fel, amit azért is szerettem, mert minden benne van, ami a kolozsvári hétköznapokhoz tartozik, egy százötven éves periódus vonatkozásában.
- 1988-ban visszamehetett Kolozsvárra, rögtön bekerült a Korunk redakciójába, azóta ott dolgozik különböző beosztásokban. A szerkesztői munka elvégzése mellett nyújtott-e szakmai elégtételt a Korunk?
- Mindenképpen. Egy idő elteltével létrehoztuk a História rovatot, amely mellett egy újabb, szintén történelmi anyagnak helyet adó rovat indult, Dokumentum címmel, mely ma már eléggé akcidentálisan ugyan, de még jelen van a lapban. Egy idő után szerkesztőségi főtitkár, majd főszerkesztő-helyettes lettem, az idén januártól főszerkesztő. Sikerült olyan történészeket bevonnom a szerzők közé, akik nem csak Erdélyben vagy Magyarországon tartoznak az élvonalba. Gondolok itt Romsics Ignácra, Gyáni Gáborra, Klaniczay Gáborra, Szakály Sándorra, Hermann Róbertre, a fiatalok közül Ablonczy Balázsra.
- Az Ön törekvései, elképzelései szerint főszerkesztővé válása hoz-e változást a lap koncepciójában, változik-e valamelyest a lap jellege?
- Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy változtassunk csak a változtatás kedvéért. A Korunk viszonylag hosszú idő óta felszálló ágban van. Úgy érzékelem, radikális változtatásokra nincs szükség. Apró módosítások vannak, formailag annyi, hogy a folyóirat januártól színes borítóval jelenik meg, és azt szeretném, ha a főlaptestben a súlyponthoz kapcsolódó anyagok az eddigi gyakorlatnál nagyobb teret kapnának. A lap terjedelme nem változik, az arányok némiképp igen.
- Már szó esett arról, hogy kultúrtörténettel is foglalkozik. Engedje meg, hogy néhány művelődéstörténeti csemegéről beszélgessünk. Például, a viseletszabályozásról. Ezzel kapcsolatban milyen kuriózumokra bukkant?
- A viseletszabályozás vonatkozásában főleg a fejedelemség kori Kolozsvárral foglalkoztam. A 16. század végén, a 17. század első felében, a reneszánsz kiteljesedésével a kolozsváriakat is elragadta a hév, ugyancsak kedvelőivé váltak a jómódból fakadó luxusnak. A kolozsváriak pompakedveléséról Heltai Gáspár sem rejti véka alá nem túl hízelgő véleményét, amikor úgy fogalmaz: „Minálunk minden ember hivalkodni akar. Mert a magamutogatásnak sem módja, sem vége: kinek száz forint ára marhája van, úgy terengeti magát, mintha ezer forint ára volna.” A városi statútumok ezt a flancolást, a túlzott luxusigényt kívánták megzabolázni. A százférfiak tanácsa, a városi felsőtanács hozott határozatokat arra vonatkozóan, hogyan illik öltözködni, mi a decens viselet különféle alkalmakkor. A szabályozásoknak rendi jellegük is van. A polgárasszonyok a nemesasszonyok viseletét kezdték majmolni, ami „meghaladja a városi állapotot”. Így hát kimondatott, hogy „az olyan aranykösöntyű nem olyan vargánénak vagy nem olyan papnénak való”. Szabályozták a városi tanácsban való részvételkor ildomos öltözetet is. Lehetett valami kiváltó oka ennek a rendelkezésnek, különben érthetetlen, miért kell explicite szabályba foglalni, hogy tilos a városi tanácsülésre „csonka ujjú, gallératlan mentében, sem csizmában, sem papucsban, sem gatyában” megjelenni.
- Mi légyen az a bizonyos „korcsomaház” Kolozsváron?
- A korcsomaház a borkimérés, a kocsma, korcsoma, a városi társadalmi érintkezés egyik legfrekventáltabb helye, a kolozsváriak számára a fejedelemség korában a szabadidő eltöltésének egyik reprezentatív tere. Ahol nemcsak ittak, hanem véleményt cseréltek, társadalmi életet éltek, zenéltek, mulattak. És nem feltétlenül csak férfitársaságban, hiszen a korcsomaházakban időről időre megjelentek a zenészek – lantosok, hegedűsök, trombitások – mellett a „pajzán hegedűsnék” is, akik nem feltétlenül zenét szolgáltattak a férfiaknak… Azt még halkan megjegyezném, hogy a korabeli tanúvallomások nem csupán a „hegedűsnék” törvényszegéseiről szólnak. Esetenként más asszonyok sem álltak ellen a főként a katonaság képében jelentkező erős kísértésnek, nemegyszer viselkednek úgy, a „deákokkal, darabontokkal”, mint a hegedűszó kíséretében félrelépő asszonyok.
- Egyik tanulmányában foglalkozik a pletyka, a rágalmazás, becsületsértés kérdéskörével. Erről is vannak bírósági iratok?
- A pletyka – ugye – és a rágalmazás a kommunikációs jelenségeknek az egyik legismertebb alfaja, amióta ember az ember. A piacon, a szereken, a sokadalomban, a sütőházban, a fürdőházban elhangzottak gyakran képezték per tárgyát. A vétkeseknek találtakat pénzbírsággal sújtották többnyire. Viszont a tárgyalt korszakban a pletykának, a maga káros hatásain túlmenően, bizonyos esetekben pozitív hozadékai is vannak. Ez alkalmanként akár a nyilvánosság biztosítéka is az eltitkolt vétségek felszínre hozatalával, ezáltal a médiával és egyéb eszközök publikusságával nem rendelkező társadalmakban – így a fejedelemség kori Kolozsváron is – rátereli a figyelmet a visszásságokra, illetve közrejátszik a törvénytelenségek, akár a bűncselekmények bíróság elé kerülésében. Például 1578-ban Krappa Gáspárt és Heinrich Jakabot kitudódott paráznaságuk okán zárják ki a százférfiak sorából.
- Talán a legfontosabb munkája A Habsburg-uralom erdélyi kiterjedésének folyamata, a korabeli magyar emlékiratok láttatásában. Amikor elolvastam az Erdélyi Múzeum Egyesület kiadásában megjelent kötet szintézis értékű bevezető részét, nekem, aki elég sokat olvastam Erdély 18. századi történetéről, segített abban, hogy nagyobb összefüggésekben lássam a kor történéseit…
- Nagyon szerettem a témával foglalkozni. Az emlékirodalom ezt a korszakot sokrétűen és differenciáltan tárgyalja. Egyféleképpen látja és láttatja az eseményeket gróf Bethlen Miklós, aki államférfiként, döntő tényezőként vesz részt a politikai életben és cselekvő részese a Diploma Leopoldinum kidolgozásának. Másféleképpen reagál a történésekre Cserei Mihály, aki bár pro-Habsburg-beállítottságú, de buzgó kálvinistaként nem tud elvonatkoztatni a katolikus restauráció különböző aspektusaitól. Megint másképp báró Wesselényi István,aki jobbára a császári hatalom képviselőjének szemszögéből láttatja az eseményeket, vagy megint másképp Halmágyi István guberniumi tisztviselő. Másképp vélekedik a történésekről Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ban, akit elsősorban a társadalmi kapcsolatok változásainak bírálata és a nemesség életmódváltása foglalkoztat. Szintén másképp gróf Bethlen Kata, akinek családi életét dúlja fel a hivatalos politika által támogatott vallási intolerancia. A sor folytatható.
- A korszak kiindulási pontja a Diploma Leopoldinum volt. Az adta az első impulzust ahhoz, hogy Erdély státusa megváltozzon. Mi ennek a diplomának a lényege?
- Az 1690-ben Bethlen Miklós által kieszközölt alapvető okmány, a Diploma Leopoldinum – amelyet I. Lipót 1691. december 4-én erősít meg, és amely szabályozza a birodalom és az erdélyi rendek közti viszonyokat – világosan leszögezi, hogy Erdély fejedelemségként kerül Habsburg-uralom alá, megőrizve autonómiáját, belső rendjét, intézményeit. A diploma elvileg több mint 150 évig Erdély „alkotmánya” – és az eredeti szándék szerint biztosítania kellene a rendek addigi jogait, kiváltságait. Ezzel szemben a valóságban Erdély egy folyamatos integrációs tendencia célpontja és tárgya, a Habsburg-uralom kiteljesedésének színtere.
- Hamar kiderült, hogy bár – úgymond – két partner egyeztetését, kompromisszumát foglalta írásba, Ausztria meghódított területnek tekintette a fejedelemséget. Mivel járt ez Erdély számára?
- Bár a Habsburgok uralomgyakorlásának közjogi alapja nem változott meg, a Pragmatica Sanctio erdélyi, 1722-es elfogadása előtt III. Károly már leszögezte, hogy Erdélyt a Habsburgok háromszor hódították meg, tehát fegyverjogon bírják. Ez nem jelentett egyebet, minthogy a Diploma Leopoldinum elvileg, virtuálisan érvényben maradt ugyan, a kitételeit már senki nem vette komolyan. A diploma 1711, a Rákóczi-szabadságharc leverése, a szatmári pacifikáció megkötése óta folyamatosan vesztett a jelentőségéből. Ekkorra megváltoztak a körülmények a Diploma aláírása pillanatához képest: az erdélyi rendek „kompromittálták magukat” így már nem tekintették őket egyenlő partnereknek.
- Az is kiderült – még Bethlen Miklós életében –, hogy bár létrejött a gubernium, a katonai hatalom vált véglegessé. Már Rabutin tábornok, a császári sereg erdélyi főparancsnoka is keményen bánt, nem csak a néppel, hanem az elittel is.
- Igen, Rabutin generális, ha szabad ezt ilyen lazán megfogalmaznom, közutálatnak örvendett Erdélyben. Nem indokolatlanul. Bethlen Miklós Önéletírását gyakorlatilag átszövi a Rabutin-ellenesség, Erdélyt megrontó személyiségként ábrázolja, és akit szójátékkal „Rabbá tőn” generálisnak aposztrofál.
- Ahogy az osztrák uralom elhatalmasodott Erdélyben, egyrészt megszorító intézkedések születtek, másrészt engedmények, reformlépések is. Valamikor általános vélemény volt, hogy Ausztria csak „rosszat” okozott Erdélynek, aztán kiderült: ez nem volt teljesen így. Ha elkészítenők a század mérlegét, mi kerülhetne az egyik serpenyőbe, mi a másikba?
- A bécsi központú kormányzat és a helyi igazgatás összehangolása és az újítások – bonyolult folyamatok eredményei. Megítélésük számos tényező figyelembevételét igényli: a modernizációt, a korszerűséget célzóak is lehettek volna, ha céljuk – a túlzott centralizáció, a németesítés igénye – nem vezetett volna torzulásokhoz. Szolgálták a haladást, az intézkedések egy része a felvilágosodás jegyében született, azonban többnyire nem számoltak a helyi sajátosságokkal. Az intézkedések ugyanakkor a fejlettebb társadalmú országok irányába mozdították el a még mindig rendi erdélyi társadalmat, miközben meggátolták a saját útkeresés lehetőségét. Erdély számára Bécsen keresztül megnyílt a kapu a nyugat-európai értékrendek felé (kultúra, művészet, életmód, mentalitás). Ezzel párhuzamosan begyűrűzött a császári politika több ballasztja, az intoleranciától kezdve az abszolutista hatalom brutális alkalmazásán át a mérhetetlen adóterhekig.
- Nem beszélve magáról a katonaságról, mint adóteherről, a katonatartásról, a kötelező katonaállításról.
- Igen, ez mind negatívum volt, viszont ott voltak a nagyszabású katonai építkezések, a kolozsvári Fellegvár, a gyulafehérvári, az aradi, a temesvári várak, a váradi vár rekonstrukciója. Ezt nyögte a lakosság. Ahogy a katonaállítás és a katonatartás is megterhelő volt az erdélyiek számára. És ott van a határőrezredek kérdése is. A határőrezredekben való részvétel ellen a székelyek, akik számára ez sajátos jogállásuk kényszerű feladását jelentette, és sem gazdasági, sem kulturális felemelkedést nem jelentett, tiltakoztak. Meg akarták őrizni évszázados katonáskodási hagyományukat, kiváltságaikat, ezért ellenálltak a székely ezredek erőszakos felállításának, ami megszüntette a különállásukat. Tiltakoztak is keményen, mire a Buccow generális helyébe lépő báró Siskovics József altábornagy parancsot adott katonáinak Csíkmadéfalva megtámadására, ahol a határőrszolgálatot megtagadó székelyek gyülekeztek. 1764. január 7-én, Vízkereszt napján mintegy 400 embert, köztük gyermekeket és asszonyokat mészároltak le. Ez volt az a bizonyos siculicidium.
A románság esetében más volt a helyzet. Őket a határőrezredek felállítása másképp érintette, mint a székelyeket. A határőrezredhez való tartozás előfeltétele esetükben a görög katolikus vallás felvétele, így a katolikus egyházba való integrálódás volt. A határőröket felfegyverezték és a jobbágyoknál előnyösebb helyzetbe juttatták. Iskoláztatták is, ami kulturális felemelkedést jelentett, nem véletlen, hogy a 19. században kialakult művelt román polgárság zöme e határőrvidékekről származik.
- Eddigi pályáján mi jelentette a legnagyobb elégtételt?
- Született kolozsváriként legközelebb hozzám a kolozsvári levéltári anyag áll. És leginkább éppen az osztálylevelek. Hosszú időt töltöttem velük, nem öt és nem tíz évet, ennél jóval többet. És, mi tagadás, beléjük szerelmesedtem teljesen. Gyönyörűen gazdag anyag, ráadásul szép „tálalásban”. Az osztóbírókkal egyenesen „familiáris viszonyba” kerültem. Dési Eötweos János, a kiváló kolozsvári ötvösmester és osztóbíró halálát – miután több évig olvasgattam az általa példásan összeállított és szép kézírással papírra vetett, gyűrűpecsétjével hitelesített leltárakat – egyenesen megkönnyeztem. Jó érzés volt végre, nem kevés munkát követően nagyformátumú, több mint 550 oldalnyi kötetként kézbe venni ezt az anyagot.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2016. február 16.

Történész: Horthy megítéléséhez kritika és empátia is kell
Horthy Miklós kormányzó reális megítéléséhez kritikára és empátiára egyaránt szükség van - hangsúlyozta Turbucz Dávid történész a Horthy-kultuszról szóló könyve bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) könyvtárában.
A szerző szerint ma még a közbeszédben többnyire vagy fasiszta diktátornak, vagy a nemzet atyjának tartják a kormányzót. A végletesen leegyszerűsítő megközelítések egyik előzménye a két világháború közti kritikátlan kultusz, a másik viszont az 1945 utáni szintén egyoldalú elutasítás.
Turbucz Dávid rámutatott: a kultusz építőinek motivációi eltérőek voltak. Egyesek őszintén, mások karriervágyból vagy pusztán az igazodási kényszerétől vezettetve járultak hozzá a folyamathoz.
Ablonczy Balázs, a könyv egyik méltatója a rendezvényen felidézte, hogy az 1930-as évek végén az ellenzéki, szociáldemokrata lap, a Népszava is köszöntötte Horthy Miklóst. Az egyik szociáldemokrata képviselő pedig akkoriban egyenesen úgy fogalmazott: "eljutottam odáig, hogy éljen Horthy Miklós!"
Romsics Ignác történész, akadémikus méltatásában rámutatott: a Horthyt övező két világháború közötti vezérkultusz akkoriban a kontinensen egyáltalán nem volt egyedülálló. Finnországtól Romániáig, Lengyelországtól Franciaországig számos katonatisztből lett egyszemélyi vezető került európai állam élére. Ez a vezetési stílus és berendezkedés azonban egyértelműen megkülönbözethető a Mussolini, majd Hitler által kialakított rendszerektől. Szintén azt emelte ki, hogy a két világháború között glorifikált magyar vezetőt 1945 után immár egyenesen diabolizálta az uralkodó propaganda, a kiegyensúlyozott megközelítések máig nem tudtak túlsúlyba jutni a közbeszédben.
Fodor Pál történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának főigazgatója a könyvbemutatón méltatta, hogy a szerző a Horthy-kultuszt, a két világháború közötti szimbolikus politikát a saját korába helyezve próbálja bemutatni és megérteni. Megjegyezte: a kultusz negatív hatása annyiban nyilvánvalóan tetten érhető, hogy a korszak végére Horthy maga is elhitte, amit róla állítottak, hogy kivételes egyéniség, aki nélkül minden összeomlik. Ez pedig minden bizonnyal hozzájárult a korszak utolsó éveinek szomorú mérlegéhez. Milan Kundera írót idézve úgy fogalmazott: a 20. század legszomorúbb öröksége, hogy az életet lefokozta politikává, a politikát pedig propagandává.
Kérdésre válaszolva Turbucz Dávid a könyvbemutatón elmondta: a fennmaradt dokumentumok szerint a szovjet diktátor, Sztálin döntött arról, hogy Horthyt nem kell háborús bűnösként felelősségre vonni, miközben például az akkori magyar kommunista vezető, Rákosi Mátyás szorgalmazta volna bíróság elé állítását. Sztálin azonban feltehetően célszerűtlennek tartotta volna, hogy a nemzeti szimbólumból mártírt csináljanak. Továbbá az is motiválhatta, hogy Horthy 1944. október 15-én, bár sikertelenül, de mégiscsak megpróbálkozott a kiugrással a háborúból és a német szövetségből.
Turbucz Dávid A Horthy-kultusz 1919-1944 című kötete három nagy fejezetre oszlik. Az első a kultusz 1919-1920-as időszakát mutatja be, ahol Horthy mint "országmentő" jelent meg. Az 1920 és 1938 közötti időszak kulcsszava az "országépítő", a harmadik fejezet pedig azt mutatja be, hogy 1939-től miként teljesedett ki az akkor már "országgyarapítóként" aposztrofált kormányzó kultusza.
A szerző 18 korabeli országos napilap évfolyamait vizsgálta át a kultuszépítés szempontjából, a kötetben mintegy hatvan oldalon át sorakoznak az ezzel kapcsolatos grafikonok, táblázatok. A vizsgálat kiterjedt a korabeli rádióadásokra és filmhíradókra is.
Turbucz Dávid munkája a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének 2012-ben indult Magyar történeti emlékek című könyvsorozata 35. kiadványként jelent meg. MTI

2016. május 7.

Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy Balázzsal
Ablonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele.
Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész?
Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult.
- Kik voltak ezek a tanárok?
- Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom.
- Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát?
- A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen
- Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek?
- A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani.
- Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni?
- Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
- A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
- Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására?
- Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban.
bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne.
- A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt.
- Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább.
A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban?
Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán.
- Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé?
- Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára.
- Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét?
- Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé.
- Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában?
- Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó.
- A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben?
- Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt.
- Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett?
- Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat.
Szőts Zoltán Oszkár
ujkor,hu

2016. május 31.

Karizmatikus vezetők segíthetik a külhoni magyarság megmaradását
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár szerint a magyarság megmaradásának a titka a minőségi intézményrendszer mellett az, hogy legyenek karizmatikus vezetői a külhoni magyar közösségeknek.
Szilágyi Péter A megmaradás útjai – helyzetkép a külhoni magyarságról címmel hétfőn a budapesti Magyarság Házában rendezett konferencián kiemelte: 96 éve bekövetkezett a felfoghatatlan, és az ezeréves Magyarországot feldarabolták. „Trianonnal új korszak kezdődött, a múlt eltörlésének és átfestésének kora, százezrek kényszerültek elhagyni otthonaikat, milliók életét keserítették meg csak azért, mert magyarnak születtek" – idézte Szilágyit az MTI.
A helyettes államtitkár felidézte, hogy a XX. század során Beneą és Maniu, Sztálin uralma és Tito partizánjai jelöletlen tömegsírokat, szenvedések tengerét szabadították a magyarságra. Ezeket követték a szocializmus évtizedei, amelyben a nemzet összetartozását tagadták, szimbólumait a sör-virslivel, templomait a pionírházakkal váltották fel. „A magyar korona az óceánon túlról várta, hogy hazatérhet-e valaha is" – fogalmazott az államtitkár. Kiemelte: minden keserű és nehéz történés ellenére mégis ma, közel száz évvel az országvesztés után, magyarok százezrei őrzik az anyanyelvet, élik meg a magyar kultúrát, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a kárpátaljai nemzetrészekben. „Összetartozásunk egyre inkább élő valósággá válik a Kárpát-medencében és a diaszpórában egyaránt" – mutatott rá Szilágyi Péter.
A helyettes államtitkár a megmaradás titkát a minőségi intézményrendszer mellett abban látta, hogy legyenek karizmatikus vezetői a külhoni magyar közösségeknek. Példaként említette Márton Áront Erdélyben, Esterházy Jánost Felvidéken, Olofsson Placid atyát, Gulácsy Lajos püspököt a szovjet lágerekben, Böjte Csabát a nehéz sorsú gyermekek között. „De mindezeken túl a legfontosabb, hogy mi magunk, személy szerint cselekvő részei legyünk a magyarságnak" – fogalmazott Szilágyi Péter a Nemzetpolitikai Kutatóintézet rendezvényén. Kiemelte: a nemzeti összetartozás ünnepével 1920 következményeire kívánnak választ adni, a nemzet államhatárok felett álló egységét vallják meg. „A magyar emberek életerős közösségét hirdetik, amely magában hordozza, hogy magyarként fontosak vagyunk egymás számára, és eszerint is cselekszünk" – fogalmazott.
Ablonczy Balázs történész előadásában rámutatott: Trianon mindazon veszteségek összefoglaló neve, ami a magyarsággal történt a 20. században. Úgy vélte, egyfajta „ősbűnként" jelenik meg a magyarság számára. Kitért arra is, hogy a békeszerződés és az abban foglalt igazságtalanságok felerősítették azokat a véleményeket, hogy olyan sorscsapás készül, ami a nemzet teljes megsemmisülésével fenyeget.
Legfontosabb dilemmának az időrendiséget nevezte, azaz mi volt előbb, minek köszönhető az utódállamok kialakulása. Azt gondolta, ha nincsenek nagyhatalmi szándékok a monarchia felosztására, ami már 1916-tól jelentkezett, akkor gyökeresen másként néznének ki ma Magyarország határai. – A mostani állapotokban a magyar képviselet hiánya is közrejátszott a párizsi békekonferencián – jegyezte meg, felidézve: egy évig egyáltalán nem volt helyszíni jelenlét. Rámutatott, ez 1920 januárjában már megkésett volt. Kitért arra is: Trianon után 350-425 ezerre tehető a menekültek száma, az ő történetük feltárásával még adós a történettudomány. „Ezeket a történeteke el kell mondani, ennyivel tartozunk" – fogalmazott Ablonczy Balázs.
A konferencia a nemzeti összetartozás hetéhez kapcsolódik, szombatig számos kulturális programmal, színházi előadásokkal, filmvetítésekkel, koncertekkel várják az érdeklődőket. Csibi Krisztina, a Magyarság Háza vezetője kiemelte: az egész hetet annak szentelik, hogy ismét a Kárpát-medence magyarságára, a Trianon utáni Magyarországra fordítsák a figyelmet, és igyekeznek minden korosztálynak színes programokat kínálni számos műfajban.
Krónika (Kolozsvár)

2016. június 4.

Határon túli magyarság, az élő mementó (Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel)
Trianonról és környékéről másképpen Ablonczy Balázs történésszel
Trianon 100 elnevezésű kutatócsoport igyekszik gazdagítani a magyarság sorstraumájaként kezelt trianoni békeszerződéssel kapcsolatos ismeretanyagot. Vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel arról is beszéltünk, 1920-ban miért nem került fel Magyarország a világtérképre.
– Családi gyökerű az Erdély iránti érdeklődése, vagy a rendszerváltás utáni trendek gerjesztették? – Egyértelműen családi. Apai dédszüleim Szatmárnémetiből jöttek el, szép házat hagytak maguk mögött, így aztán a vasárnapi ebédek két visszatérő motívuma közül az egyik az volt, hogy azért hiányos az étkészlet, mert az oroszok elvitték a kanalakat, a másik pedig az ott maradt „villa”. A kötődés talán a ma 92 éves anyai nagyapám révén volt még erősebb. Ő az Arad melletti Zimándújfaluból került el a Csepel Művekbe dolgozni, így aztán puliszkát ettünk minden hétvégén reggelire, s ezerszer hallhattuk, hogy a piaci paradicsom sem rossz, de azért az az igazi, amelyet a gyoroki vagy gáji magból termesztenek Csepelen. Színházi érdeklődése és aktív Erdély-járása során 1986-ig, kitiltásáig édesapám sokat vitt magával. Ebből aztán az következett, hogy történész lettem, bár a politológia és a diplomácia is nagyon vonzott. – Ezen belül a Trianon-kérdés és a két világháború közötti Magyarország történetének szakértőjének számít, nemrég pedig a Trianon 100 elnevezésű projekt vezetője lett. Mivel jól dokumentált közelmúltról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban, mi vár még felfedezésre?
– Bár a nyolcvanas évek óta több érvényes mű is született Trianonról, rengeteg olyan része van még a történetnek, amelyet alaposan meg kell vizsgálni – elsősorban magyar szempontból, bár sokan idegesek attól, ha a történelemkutatásban nemzeti szempontok merülnek fel. Ugyanakkor az amerikai vagy olasz diplomáciai okmánygyűjteménynek korántsem központi témája, hogy milyen sorsot szántak Magyarországnak. De az unalmas diplomáciatörténeti feldolgozás mellett sok minden egyéb van. A francia és brit részvétel magyar szempontból is elég jól feldolgozott, az olasz és amerikai kevésbé, de ott van például az ebből a szempontból teljesen ismeretlen Japán, amely valamennyi határkijelölő bizottságban képviselve volt. Arról nem is beszélve, hogy Trianon nem 1920-ra korlátozódik, Erdély tekintetében minimum az 1916-os román betöréssel vagy talán még korábban kezdődött. – Például a tömeges meneküléssel?
– Igen, mert innen datálódik rengeteg elbeszéletlen emberi sors, a menekülők történetei. Azokban az években 400 ezer ember jött el a szülőföldjéről, túlnyomó részük Magyarországra, hosszú időn át rengetegen laktak vagonokban. E jelenség levéltári alapokon nyugvó tudományos feldolgozása pedig még nem történt meg. Egyetlen, 1983-ban Amerikában megjelent angol nyelvű monográfia szól ezekről az időkről, amúgy semmit sem tudunk róluk: kik voltak, hogy éltek, milyen politikai opciókat tápláltak, hogyan próbálták meg életben tartani az elveszített haza emlékét? Jómagam úgy botlottam bele ebbe a munkába, hogy néhány menekültegyesület iratanyagát tanulmányoztam, amelyekben elsősorban azt kerestem, miként igyekeznek megjeleníteni az elveszített hazát, és mi a sikeres emlékőrzés receptje, amely generációkon át továbbadható.
– Hogyan működtek az emlékezéstechnikák?
– A két világháború között a magyar politikai elitnek kétségtelenül bűntudata volt Erdéllyel, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatosan. Elsősorban ez alakított ki egyfajta székely kultuszt rengeteg leágazással. A mai Erdély-képünk kialakulása is erre vezethető vissza, hiszen 1940 és 1944 között elérkezettnek látták az időt a jóvátételre. Ez részben az Erdélybe tartó „zarándoklatokban” testesült meg, a mai Nagyvárad– Kolozsvár, Székelyföld turistaútvonalakat akkoriban járatták be. Mindennek világos nyoma van a kor kormányzati dokumentumaiban is. Az említett egyesületek emlékezésmintái közül azok bizonyultak a leghatékonyabbaknak, amelyek nemcsak a traumára reagáltak, hanem folyamatos kapcsolatot próbáltak fenntartani az elveszített országgal. A kizárólag a múltra reagálók eltűntek, mivel nem voltak vonzóak az új nemzedékek számára, képtelenek új élmények felkínálására. – Milyen következtetések vonhatók le a menekültügy kezeléséből?
– Például az, hogy tulajdonképpen a Horthy-rendszer genetikai kódjának tekinthető, ahogyan kezelte a menekülttömeget. Akkoriban épültek a szükséglakótelepek Budapesten, de ez csak a történet egyik része, hiszen 1918–1919-ben több ellátási terület összeomlása is párhuzamosan zajlott. Összeomlóban volt a monarchia, a politikai rendszer, és az indokoltnál kevesebbet beszélünk a gazdasági összeomlásról, amely nem korlátozható az inflációra. Ha megnézzük a korszak diplomáciai táviratait, a katonai missziók levelezéseiben tekintélyes részt foglaltak el azok az információk, hová kerüljön Debrecen, hogyan lássák el szénnel vagy élelemmel Budapestet. Van olyan kolléga a Trianon 100 projekt keretében, aki szerint a Tanácsköztársaság nem más, mint a fővárosi fogyasztók diktatúrája a vidékiek fölött. Ennek gyökerei is a háborús szükséggazdálkodásra nyúlnak vissza, 1918-ban például már több katona volt a hátországban, mint a fronton, akiket beszolgáltatási feladatokkal bíztak meg. Konkrétan azzal, hogy lesöpörjék a padlást. De egészségügyi összeomlásról is beszélhetünk: a spanyolnátha-járvány abból a szempontból is roppant súlyos következményekkel járt, hogy a korszak nagyon fontos szereplőit hetekre-hónapokra kiütötte vagy elpusztította. És közben persze zajlott a katonaforradalom. – Miért nevezzük ezt forradalomnak?
– Nyilván sokkal inkább egyfajta lázongás volt ez a négy év szenvedés után a frontról hazatérő katonák részéről. Nem véletlenül akarták lefegyverezni őket, nehogy erőszakspirálba forduljon az egész. Bárdi Nándor tanulmánya a korszak udvarhelyszéki viszonyairól például arról árulkodik, hogy a katonák majdnem mindenütt megverték a jegyzőt – sok helyen meg is ölték –, de helyenként a papot is, aki drágán temetett. Bizonyos mértékig emberileg érthető okokból, hiszen a pokoli körülmények közül hazavergődő ember azzal szembesült: a gyereke azért halt meg, mert a család nem jutott gyógyszersegélyhez a jegyzőtől, a pap meg nem volt hajlandó eltemetni. – Az elmúlt évszázaddal foglalkozó művek többsége periférikus jelenségként kezeli a magyarság Trianon-tragédiáját. A történész mivel magyarázza, hogy Magyarország szinte nem is került fel a térképre? – Az a fájdalmas igazság, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia háború utáni sorsa a párizsi békekonferencián ötöd-hatodrangú kérdés volt. Ez részben a közönyre, részben meg arra a stratégiai számításra vezethető vissza, hogy az új közép-európai államokat a monarchia területeiből lehetett „kistafírozni” annak érdekében, hogy képesekké váljanak ellenállni egy keleti irányú német, illetve egy nyugati irányú szovjet előrenyomulásnak. A döntéshozók mindenekelőtt arra koncentráltak, hogy Németországnak ne maradjon ereje a háború utáni visszavágásra. A következő kulcsprobléma: mi legyen az oroszokkal? Nagyjából hasonló horderejű kérdés volt az ottomán birodalom helyén létrejövő államalakulat, illetve Közel-Kelet jövője. A negyedik a Népszövetség kialakulása, s csak ezután következett esetleg a monarchia, de még ezen belül is fontosabb volt Lengyelország kérdése, a Habsburgok sorsa, Olaszország adriai-tengeri igényei. Ez nyilván nem eshet jól nekünk, de a helyzet akkor is így festett.
– A monarchia kisebbségpolitikájának minősítése meglehetősen szélsőséges: miközben egyesek azt állították róla, hogy annyira liberális és toleráns volt, hogy tanítani kellett volna, mások szerint a magyarság kisebbségként azt kapta vissza, amit megérdemelt. Hol húzódik a középút ebben a tekintetben? – Igazából se ilyen, se olyan nem volt, a keménykedő periódusok az enyhébb periódusokkal váltakoztak, de egyik sem bizonyult igazán eredményesnek. Talán nem is volt rá esélye. A nemzetépítés a 18–19. században ugyanis olyan hatalmas belső dinamikával rendelkezett, amivel szemben semmilyen politikai konkurenciát nem lehetett felállítani. Ezért aztán nem látom indokoltnak az önostorozást. A magyar nemzetállam kiépítése és gyakorlata amúgy mintát szolgáltatott a későbbiekben a csehszlovák vagy román nemzetépítéshez.
– Mi tartja forrásban ma Magyarországon a Trianon-kérdést?
– Közép-Európában a történelemnek nagyon erős múltmagyarázó és politikai legitimáló szerepe van. Az emberek Trianonhoz és a múlt század egyéb történéseihez való viszonya azonban várhatóan fokozatosan kihűl. Csak példaként: a kiegyezés ügye még a két világháború közötti időszakban is hatalmas szenvedélyeket szított, de ma már legfeljebb a történészek között ad alkalmat vitára. Ellentétben Trianonnal, a két világháború közötti Magyarország, a bécsi döntés következményeinek kérdésével, 1956-tal, az államszocializmus időszakával. A határon túli magyarság természetesen élő mementóként emlékezteti az anyaországi közvéleményt a traumákra, ezért aztán máig forró a téma. – Lát esélyt arra, hogy – miközben nem feledünk – túllépjünk a forróság fázisán? – Ma már nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. A jelenlegi nemzetközi szervezetek nyelvezete nem történelmi nyelv, kisebbségi kérdésekben ma nem nagyon lehet érvelni a trianoni békeszerződés igazságtalanságával. Emberi jogi, kisebbségi jogi diskurzusok jelentik ma a szalonképes nyelvezetet. Talán ez is változik majd, de jelenleg a történelem csak a nemzeti önismeret tekintetében segíthet, kifelé kevésbé képes igazán érvényes mondandókat megfogalmazni.
ABLONCZY BALÁZS
Történész, Budapesten született 1974. június 26-án. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD fokozatát 2004-ben szerezte meg Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központjának munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011–2015-ben a párizsi magyar intézet igazgatói tisztségét látta el. Fontosabb művei: Teleki Pál (Budapest, Osiris Kiadó, 2005), Pál Teleki – The Life of a Controversial Hungarian Politician (Wayne (NJ), Hungarian Studies Publications, 2007), Trianon-legendák (Jaffa Kiadó, 2010), A visszatért Erdély, 1940–1944 (Jaffa Kiadó, 2011).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

lapozás: 1-30 | 31-36